Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

232. fejezet

Nem.

Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem...

NEM!

-Cedric...- szorongattam a karját zokogva a fiúnak.

Nem tudtam elhinni a pillanatot. Nem tudtam felfogni, hogy ez az egész igaz, hogy tényleg megtörtént volna. 

-CEDIRC!

 Térdeltem a fiú mellett, aki a világon talán a legtöbbet jelentette számomra. Vártam, hogy pislogjon, hogy közölje, hogy ez az egész egy rossz vicc. Ám ez nem történt meg. Szeme üvegesen meredt a sötét égboltra, tekintete kifejezéstelen volt.

-Kérlek...- könyörögtem halkan a testnek, amiben reménykedtem, hogy az utolsó pillanatban varázsütésre megdobban a benne rejlő szív.

De hiába vártam.

A világ körülöttem tompa volt, nem tudtam megérteni a kiáltásokat. Alig jutott el hozzám valami. A fülem csengett...

-Gyere...

Valaki erős kezeivel próbált felhúzni a földről, de én kétségbeesetten szorongattam tovább Cedricet. Ha most itthagyom, soha többé nem látom őt...

-Gyere, Ara, állj fel...

A hang megnyugtató, mély, erős volt, akárcsak a hang tulajdonosának kezei továbbra is. Éreztem, hogy ő pedig kétségbeesetten szeretne engem elhúzni legjobb barátom teste mellől. 

-Nem...- motyogtam erőtlenül, miközben arcomról továbbra is lefelé gördültek a könnycseppek. 

Megbabonázva bámultam Cedric minden utolsó vonását, hogy egy életre velem maradjanak. Hisz így is kellett volna történnie mindennek. Hogy örökké velem marad.

-Megígértem neki- suttogtam összetörve.- Megígértem neki, hogy sosem hagyom el és ő is megígérte nekem... Cserben hagytam...

-Most ne gondolj ilyenekre. Állj fel, kérlek, mennünk kell...

Tovább szorongattam Cedric karját, már annyira, hogyha még lett volna benne egy leheletnyi élet is, már ordított volna a fájdalomtól. De én nem akartam őt elengedni.

-Értsd meg, mennünk kell...

-Nem!- sikítottam határozottan.- NEM! Cedric! Kérlek, kérlek, gyere vissza!

-Csak kapd fel- utasította valaki a mögöttem álló személyt komor hangon.

Az illető nem tétovázott tovább. Egyszerűen erőnek erejével lefejtette az ujjaimat a legjobb barátom holtestéről, és már húzott is el onnan.

Torkom szakadtából sikítottam. Nem akartam őt ott hagyni. Ezek voltak utolsó pillanataink együtt, Cedric hiába nem tud már erre emlékezni soha. És valahogy éreztem, hogy a mérhetetlen fájdalom még csak ezek után fog következni...

Az engem ráncigáló illető hirtelen felkapott az ölébe és szorosan a mellkasához szorított.

Ismerem ezt az illatot.

Nem kellett még csak az arcára se néznem, hogy tudjam Fred az, aki éppen megpróbál elvinni a tömegtől, de leginkább Cedrictől. 

Próbáltam a fiú irányába nézni, aki mellett már ott zokogott édesapja. Dumbledore a felfordulás közepette megpróbált a helyzet magaslatán lenni, de nem tudtam a tömegre figyelni. Csak a fiát sirató apát láttam. 

-Ne nézz oda...- mormolta nekem Fred, majd óvatosan visszahajtotta a fejem mellkasára. Az otthon illata bekúszott az orromba akaratlanul is. Hihetetlen, de ez az apróság tompított bennem valamit.

-Ő... Fred, én...

-Ssh, most ne mondj semmit- simogatta nyugtatóan a fejem, majd tovább sietett felém az iskola menedékébe, ugyanis egyre távolibb volt a zaj és kiáltások tömege.

Némán sírtam tovább, mert én magam sem tudtam, hogy mit akarok mondani. Csak kegyetlenül söpört rajtam végestelen végig a fájdalom, és nem tudtam, hogy túlélem e ezt anélkül, hogy beleroppannék.

Végül teljesen megszűnt az összes zaj, ami eddig nyomta a fülemet. A kastély fülsüketítő csöndje váratlanul ért, így a fülem még javában csöngött. Én pedig abba se bírtam hagyni a sírást.

Fred megállt velem a bejárati csarnok közepén, hogy óvatosan letegyen engem. Én viszont kétségbeesetten kapaszkodtam immár belé, miközben előtört belőlem az igazi zokogás.

Elvesztettem őt. Őt, aki a nyugalmam volt. Aki igaz bátyám volt. Aki még akkor is szeretett, ha nem érdemeltem meg. Aki négy éven keresztül minden napja volt az életemnek. Lepörgött előttem a megismerkedésünk jelenete, amikor szőlővel dobtam meg. Már akkor is kedvelt, nem tudta előadni azt, hogy zavarja elsős énem. Onnantól kezdve mindig nyújtotta felém a kezét, ha szükségem volt rá, ha nem. A legmélyebb, legcsöndesebb beszélgetéseim vele történtek, esténként, a klubbhelységben ülve, mikor már senki sem volt ott és a tűz ropogott mellettünk. Végül még egy csapatban is játszottunk, ahol ő enm volt nélkülem és én nem voltam nélküle. Tökéletesen megértettük egymást a pályán is, seprűn ülve, alig szólva egymáshoz. Nyaranta mindig a leveleit vártam, amik arról szóltak mégis mennyire szereti a családját és mennyire szeret világot látni. Szeretett élni. És ezt most elvették tőle.

Fájdalmasan zokogtam fel a gondolatra, hogy ő már soha nem láthatja azt a vízesést, amiről mindig áradozott nekem. Szagatta a szívemet a szomorúság és fájdalom, miszerint már sosem kapok tőle egyetlen sort sem nyaranta. Hoyg milyen keveset élt, milyen röviden, miközben imádta kihasználni az élet nyújtotta dolgokat. 

-Túl jó volt ő erre a világra...- fúrtam fuldokolva Fred mellkasába a fejem, miközben a bejárati csarnok hideg kövein ültem. 

A fiú tisztán hallotta, sőt, már érezte a fájdalmat a hangomban, ezért minden szó nélkül csak szorított tovább. 

Nem tudtam, hogyan tovább. Hogyan kellene felfognom azt, hogy valaki, akit ennyire jól ismertem, egyszerűen csak megszűnt létezni. Hogy soha többé nem hallom már a hangját, soha többé nem látom már az arcát, vagy hallom a csilineglő, tökéletes nevetését.

Ha dühös voltam, vagy frusztrált, ő volt számomra a nyugalom. Mindig árasztotta magából ezt az elképesztő erőt, amitől az ember extázisba esett a közelében. A szürke szemei olyan jellegtelenek tudtak lenni néha, mégis bennük volt a világ összes nyugalma, ami most kiveszett belőle. Bársonyos hangja már nem fog a fülembe súgni, hogy titkokat osszon meg velem. Már nem lesz semmi sem olyan, mint régen volt.

Most már volt róla fogalmam, hogy mit érezhetett apa anya elvesztésekor. Amikor erőszakkal ragadták el tőle. Hogy mennyire tehetetlennek érezhette magát, miközben anya a halála pillanatában annyi szenvedést kapott, amit senkinek nem kívánna az ember.

Fogalmam sincs mi végezhetett Cedrickel. Ha rá gondolok a hideg is kiráz és egyszerűen csak az üveges szemeit látom magam előtt, fehér arcát, halványan szétnyílt száját. 

Nem tudom meddig zokogtam a hideg padlón ülve, egy árva szó nélkül. Keserves zokogásomtól zengett az egész csarnok, ugyanis képtelen voltam abbahagyni a sírást. Annyi elfojtott, váratlan fájdalom tört fel belőlem, hogy attól féltem, sosem tudok ezek után lenyugodni.

Bár, lehet nem is tudok többé. Nyugalmi pillérem rövid életével elillant az életemből, hatalmas űrt és rengeteg fájdalmat hagyva maga után. És már csak a biztonságot jelentő pillérem maradt meg, akibe továbbra is kétségbeesetten kapaszkodtam, hogy legalább ő ne tűnjön el.

Fred viszont maradt. Kitartott mellettem, csöndben, szavak nélkül vigasztalt. Tudta, hogy azok most az ég világon semmit sem érnének. Én pedig addig zokogtam, amíg már majdnem az eszméletemet is elveszítettem... Úgy, ahogy Cedricet...