Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

296. fejezet

-Ezt te sem gondoltad komolyan...

-Bizony ám, hogy komolyan gondoltam!

-Te most szórakozol velem?!

-Vigyázz ám a hangsúlyra, különben elátkozlak!

-Ó, hidd el, vagyok olyan mérges, hogy még csak a közelembe se tudna jutni a varázslatod!

Nos... Talán két hónap együtt élés Mordonnal sok mindent megváltoztatott...

Először is, a legfontosabbat, engem. Olyan helyekre vitt el, ahová csak a legfelső képzésben részt vett aurorok mehetnek, tehát egy átlag auror álmodni sem mer róla. vagy éppen rémálmodni... Bújkáltunk, menekültünk, harcoltunk, hol ellenséggel, hogy egymással. Megsérültünk, veszekedtünk, gyógyultunk, kibékültünk, majd minden küldetésen kezdődhetett előről az ördögi kör. 

Eleinte még hallgattam is tanárom utasításaira... Aztán néha rájöttem, hogy Mordon nem mindig a jó utat látja egyes dolgokhoz, és felvetettem a saját véleményem. Hogy mi lett ebből? Olyan hangosan kezdtünk el vitatkozni, hogy néhány halálfaló ránk talált, majd úgy támadtak meg minket, hogy képtelenség lett volan felkészülni rájuk. Mármint... sikerült volna ha Mordon épp nem akkor veszi ki a varázsszemét és körbe nézett volna vele. 

De a baj megtörtént, én pedig bővültem egy heggel, ami a jobb alkaromon futott végig.

-Magadnak köszönheted- lihegte Mordon, mikor minden halálfaló eszméletlenül feküdt körülöttünk a földön. Sörényszerű haját idegesen dobta hátra, én pedig még idegesebben túrtam hátra rövid tincseimet.

-Kössz, ezzel sokra megyek, ha itt helyben elvérzek- nézek rá felháborodva, ahogy a jobb karomból ömlött a vér.

-Mondom- felelei recsegve.- Magadnak köszönheted!

-Jó, akkor ne segíts!- emelem fel ellene a hangom, majd bal kezembe veszem a pálcám. 

Béna gyógyítóvarázslatokat ismertem csak, amik nem mentek a legfényesebben, de legalább a vérzést eltudtam állítani. 

-Segítenél?- morogta Mordon, ahogy az ájult halálfalókat motozta át, mégis mi van náluk.

-Jövök- forgattam a szemem, majd segítettem neki. 

Tudta jól, hogy nincs szükségem arra, hogy megmentsen. Mindig megoldottam egyedül is a problémáimat, attól, hogy mellettem van, nem azt jelenti, hogy most ő fog rajtam segíteni. Nem. Később is meg kell majd egyedül oldanom mindent. Amikor ő már...

-Ne gondolkozz ennyit, el vagy bambulva- szól rám a férfi, mire hozzávágom az egyik halálfaló bakancsát.- Legalább jó büdös!

A helyzet ellenére, bármilyen abszúrd is volt, elnevettem magam. Ő pedig nevetett velem. 

Nem voltunk tökéletesek. Mind a kettőnknek megvoltak a maga hibái, de együtt tudtunk dolgozni, jobban, mint bárki mással. Mert lehet, voltak problémáink... De nem tudta volna nálunk senki jobban kezelni azokat a helyzeteket, amikbe két hónap alatt belekényszerültünk.

Ezért nem is értettem, hogy miért tilt el egy újabb feladattól.

-Veszélyes.

-Ennél jobb indokot mondj- vágom rá indulatosan.

-Meghalhatunk.

-Mikor nem?

-Mások is meghalhatnak.

-Ez az élet rendje!

-De ők a szeretteid!

Ettől aztán azonnal elnémúltam. A szeretteim?