Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

220. fejezet

A csajokkal való készülődés egy örök élmény lesz számomra. Szerinem még sosem voltunk egymás között ennyire felszabadultak és ennyire gondoskodóak.

Mindannyian felvettük a ruháinkat és kezdődött az első kör gyönyörködés. Hisz eddig a pillanatig egyikünk sem látta a másik ruháját. Susan egy visszafogott zöld ruhát válaszott, ami remekül ment szőkés hajához. Hannah ruhája viszont... Egyszerűen eszméletlenül állt neki.

Míg Susan az édes, aranyos, csinos jelzőket tudta elnyerni, addig Hannah a szó szerinti csodálatost. Olyan volt abban a ruhában, mintha akkor lépett volna ki valami mesés történetből. Halvány kék ruha volt, olyan felső résszel mint az enyém, bár fűzők nélkül. Az alja viszont gyönyörűen omlott lefelé, több réteg halványkék tüll, ami egyszerűen mesésen állt neki.

-Én nem kapok levegőt, hogy mennyire gyönyörűek vagytok- néztem felváltva két barátnőmre, akik szintén ugyan úgy elvoltak alélva, ahogyan én.

-Te beszélsz?!- kérte ki magának szinte már felháborodva Hannah.- Mégis kivel mész, hogy ennire jól akarsz kinézni?!

-Igazából nem miatta nézek ki így- próbáltam finoman hárítani a kérdést.- De egyébként George-dzsal...

Ha nem ismerném Hannaht azt mondanám, hogy egyáltalán nem volt hatással rá, amit mondtam. Viszont úgy ismerem őt, akár a tenyeremet. 

Ezért azonnal megláttam az arcán a kis rándulást, hiába tartott ki a mosolya. Láttam a szemében azt a villanást, azt a kis pillanatot, ami kívülről nem is látszott, belül viszont el nem tudom képzelni, hogy mi történhetett. Mindig is irigyeltem Hannaht emiatt a tökéletes arcmimika-önuralma miatt, amit még ellenünk is képes bevetni. Sosem láttam még megtörni a lányt előttünk. Nem tudom elképzelni, hogy valójában milyen erős idegrendszer lapulhat abban a lányban, aki igazából azt mutatja, hogy gyenge neki.

-Ez... Meglepett- vallotta be töretlen mosollyal, amiről azt kívántam bárcsak eltűnne és őszinte lenne velem.

Szerettem volna az arcába ordítani, hogy engem nem érdekel George, nem úgy, ahogy talán ő gondolná. Hisz nem vagyok hülye. Hannah hiába nem közelít soha az ikrek felé, az a néhány pillanat, amíg Georgeot és Hannaht egy légtérben látni... Azt még a vak is látná, de inkább érezné.

De ha közölném a valódi indokot, hogy valójában azért van rajtam ilyen merész ruha, mert bandát alapítottam és most lesz az első fellépésünk... Nos, annak még nem jött el az ideje.

-És ti kivel mentek végül?- fordultam a lányok felé.- Jaj, a tiédet tudom, Susan, az a kedves hollóhátas fiú, igaz?

A lány elpirulva bólogatott. Hisz be kell vallanom, a fiú egy igazi úriembernek bizonyult, aki egy évvel fölöttünk jár. Roppant udvarias volt, és igazán lovagi, ahogy felkérte Susant a bálra. Bár nem is csodálkozom, a lány egy másik korban talán tökéletes hercegnő lehetett volna, annyira kifogástalan a viselkedése. Néha nem is értem, hogy miért csapódott hozzá egy ennyire romlott bandához...

-Na és te?- fordultam aztán Hannah felé.- Vagy várj, végülis azt mondtad, hogy egyedül mész. Úgyhogy visszautasítottad azt a hollóhátas fiút, azt a végzős mardekárosat, fölöttünk egy évvel egy hugrabugrost, két griffendélest...

-Azt a hatodik mardekáros fiút se hagyd ki- jutatta hirtelen eszembe Susan a hiányzó láncszemet.

-Ó, igen, asszem ezek azok, akikről tudunk- nézek magam elé elgondolkodva.

-Egy beauxbatonsos fiúval megyek- vont vállat unottan Hannah, mintgey mellékesen megemlítve csak a dolgot.

Döbbenten pislogtunk a barátnőnkre, majd Susannel egymásra, és ismét Hannahra.