Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

264. fejezet

A roxmortsi kiruccanás után sem volt nyugodt az élet, hisz akkor már elérkezett az idő az újabb kviddics meccshez. És ezúttal mi küzdöttünk meg a Griffendél ellen.

Mióta elbuktuk a meccset a Hollóháttal szemben azóta csak azon voltunk, hogy javítsunk a taktikánkon. Valóban nem volt egyszerű, és rengeteg időbe telt, de... Csak reménykedni tudtam, hogy sikeres is lesz.

Summerby nem volt olyan koncentrált fogó, mint korábban Tally, vagy később Cedric. Nehezére esett csöndben maradni, állandóan járt volna a szája. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy végül már igazán drasztikus módszerekhez kellett folyamodnom. Edzések alatt le kellett ragasztanunk a száját.

A többiek dőltek a nevetéstől, amikor Summerby csípőretett kézzel, összehúzott szemöldökökkel és beragsztott szájjal nézett ránk. Neki természetesen nem tetszett az ötlet, mert így nem tudott egy árva szót sem szólni. De bármily meglepő, eredményesebb lett így az edzése, mint ragasztó nélkül. Úgyhogy Summerby legújabb barátja egy köteg szikszalag volt, ami minden edzésre jött velünk és a fiú a végén már inkább a saját szájára ragasztgatta fel a csíkokat. Bármennyiszer is láttuk már így, a nevetésünk annyiszor volt őszinte.

A terelőink, Hopkins és Jones megtanulták magukat elengedni a pályán, ám ehhez is külön módszereket kellett alkalmaznom. Több estén keresztül gyártottam nekik az életnagyságú bábukat, amiket a pályára állítva szétpüfölhettek az ütőikkel, később a gurkókkal is. Furcsa terápia volt ez, amit látva az emberek csak pislogtak, mert egyszerűen nem tudták felfogni, hogy a terelőink miért a földön állva ütik el a gurkókat mozdulatlan bábuk irányába. Bármennyire is tűnt ez elsőre hülyeségnek, az ötlet bevált. A két játékos kitapasztalta, hogy milyen erősen kell ahhoz ütniük, hogy eltalálják az ellenfelet, de gyengén ahhoz, hogy ne okozzanak ezzel nekik maradandó sérülést. Nem volt mit tenni, nekik még voltak elveik, amiket szempontba véve végül megtaláltuk az aranyközéputat.

Leanne, az őrző lányunk nagy nehezen, de elkezdett velünk társalogni. Megosztotta a nézeteit, navigálta néha a többieket és tökéletes védő volt továbbra is. Vele ennyivel meg is oldottuk, vele még a nehézségei ellenére is szörnyen könnyű volt bánni. 

A két hajtóm pedig... Az isten áldásai voltak. Vagy talán épp az ördög átkai.

Cadwalladerrel még nem is volt annyi probléma, hisz megértette mit várok el tőle, csak kicsit lassabban. Neki többször tartott begyakorolni azt, ami nekem például már harmadjára sikerült. De ez egy türelem játék volt, néha sajnos viszont megesett, hogy én is kiborultam. Olyankor megbeszéltük a nézeteltéréseinket és más szögből álltam neki magyarázni. Rengeteg fejfájást okozott ez nekem, de megérte, mert a fiú lassacskán betudta gyakorolni az összes trükköt és taktikát, amit tanítottam neki.

Zacharias viszont... Egyszerűen néha szörnyen ellenséges volt velem. Nem volt hajlandó rám hallgatni, ha ő máshogy gondolta, mondván az úgy sokkal jobb, akkor úgy is csinálta. Én pedig erre szörnyen dühös lettem egy idő után.

-Najó, elég volt!- ordítottam rá a fiúra. Leszállva a pályán földhöz vágtam a seprűmet és Zachariasnak rontottam. Könnyedén elkaptam a kviddics talárját, amibe előlről markoltam bele, onnan pedig magamhoz rántottam. Az arcába nézve kiabáltam vele tovább.- Mi a fészkes fene bajod van, hogy egyszer sem bírsz rám hallgatni?! Te itt egy játékos vagy, és hallgatni fogsz rám, különben úgy kibaszlak a csapatból, mintha itt se lettél volna!

Talán a hangsúlyom, de méginkább a kiabálásom lényege volt számára az, amiben szemében megrebbent a félelem. Tudtam, hogy midnennél jobban kviddicsezni akar, és ezt elvenni tőle... Maga lenne a kegyetlenség és a vég Zacharias számára.