Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

209. fejezet

A bál híre pillanatok alatt elterjedt, és nem meglepő módon, inkább a lányok voltak odáig érte. Mármint... Létezik megszállottság egy bál iránt?

A folyosókon minden egyes lány viháncolva várta, hogy a fiúk minél hamarabb felkérjék őket partnernak, és a szerencsésebbeknek ez meg is adatott. A bevállalósabb fiúk, akik hamar leakarták tudni ezt a párvadászatót, gyorsan döntöttek és léptek is. Úgyhogy napokon belül iszonyatosan sok ember máris párra talált.

Nekem viszont teljesen más elfoglaltságom akadt, mint kiderült.

A bál kihírdetésének napján azonnal kaptam egy levelet az ikrektől, hogy sürgősen találkoznunk kell. A cetlin pontosabban csak az SOS szó állt, de csak ennyi kellett nekem, már rohantam is oda, ami ez alatt a kis mozaikszó alatt állt.

-Mi a baj?!- rontottam be lélekszakadva a próbatermünkbe, szó szerint beesve az ajtón, ami a falnak csapódva hatalmasat csattant.

Az ikrek meglepetten néztek rám, én pedig lihegve álltam előttük.

-Azért nem volt ennyire sürgős a dolog- húzta fel egyik szemöldökét Fred, mire nagyot sóhajtva támaszkodtam a térdeimre.

-Soha többé nem használhatjátok az SOS üzit- közöltem velük mérgesen.

-De hát sürgős volt- folytatta aztán Fred.

-Akkor döntsétek már el- fordultam rimánkodva a plafon felé.- A tüdőm is kiköptem! A vesémet út közben csak úgy elhagytam, azóta se láttam!

Az ikrek erre hangosan össze röhögtek, én pedig inkább becsuktam végre magam mögött az ajtót.

-Na, ha már iderángattatok akkor mondjátok, hogy mégis mi van- néztem felváltva a két fiúra.

-Úgy néz ki, hogy fellépünk a bálon- közölte Fred egy összeesküvők mosolyával.

Döbbenten pislogtam fel rá, majd Georgera, és éreztem, hogy még az állam is leesett.

-Hogy... tessék?

-Jól hallottad- folytatta aztán George, aki mindig megmagyarázta őrült ötletekkel előálló testvére elképesztő terveit.- Rákérdeztünk Flitwicknél, hisz ő az iskolai kórus vezetője, hogy van e már banda, aki fellépne az esten. És mivel ilyen hamar kérdeztünk rá, egyenlőre még csak keresgéltek olyat, aki elvállalná... Viszont mivel tud a már stabilan fél éve tartó kis zenélgetésünkről, ezért meghallgatna minket, hogy áldását adja-e végül a fellépésünkre.

Elgondolkodva néztem az ikrekre, majd valahová el a távolba, hisz folyamatosan kattogott az agyam. Először nemet szerettem volna erre mondani, hisz annyi ember előtt zenélni egész este... Teljesen képtelenség.

De aztán... Jobban belegondoltam a dolgokba. Másodszor átgondolva már teljesen máshogy láttam a helyzetet. Hisz vegyük a tényt, hogy engem valószínűleg nem fognak elhívni a bálba. Talán az egyetlen ember, akitől ebben reménykedtem, az épp végig szeretné zenélni az egész estét... Így pár nélkül nincs semmilyen kötelezettségem, hisz egyedül mennék csak, talán a barátaimmal. Tehát így szabadon tudnék zenélni, egész estés koncertet biztosítva az embereknek.

Mégis aztán, ami vissza tartott igazából, azok maguk az emberek voltak. Sosem léptem még fel senki előtt, soha nem is énekeltem mások előtt, még csak jelét sem adtam annak, hogy talán értenék ehhez. Most viszont ki kellene eléjük állnom úgy, hogy eddig csak két ember hallott igazán, én pedig rettegek attól, hogy mit fog szólni a tömeg. 

Ám amint az ikrek szemeibe néztem, nem tudtam volna nekik nemet mondani... Az az igazi vágy, szavak nélküli kérlelés mind ott csillogott a szemükben, hisz annyira igyekeztek, annyira ügyesek már benne. És ettől hirtelen minden eddigi félelmemet kivágtam az ablakon, mert ekkor tudatosult bennem, hogy egyszer élünk. Ezt az életet pedig ne a félelmeink határolják be, hogy később csak azt mondjam, hogy milyen kár, hogy kihagytam ezt. Itt volt a lehetőség előttem, amit már csak meg kellett ragadnom...