Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

297. fejezet

Mindannyian, ahányan csak voltunk, egyszerre szálltunk fel. Mögöttem Fred még szorosabban fogta a derekamat, bár érintése furcsa volt, mert nem a megszokott kezekkel tette ezt.

Egy pillanatra úgy tűnt, nyeregben vagyunk. Már repültünk is előre, én pedig voltam olyan merész, hogy belekacagtam a lemenő nap fényébe. Mögöttem Fred is felkuncogott, és még a seprűm végére rögzített kalitkából is jöttek az örömhangok, amiket Aramis adott ki. Álcázó bűbájjal sikerült Hedviget varázsolni belőle, úgyhogy jelenleg a legélethűbb Harry hasonmások mi voltunk. És ezzel a legveszélyeztetebbek is.

Minden remekül ment, aztán egyik pillanatról a másikra lepett el minket egy halom csukláy alak hada. Hitetlenkedve bámultam körbe.

-Ó, hogy az a kurva...

Már röppentek is a zöld fények, mellé pedig kiáltások töltötték meg az égboltot. A Privet Drive már rég eltűnt alattunk, ahogy minden más is, annyira nagy volt a felfordulás.

-Kapaszkodj!- ordítottam bele a szélbe, remélve, hogy Fred megfogja hallani.

A seprűmmel épphogy kitértünk egy varázslat elől és már csak azt vettem észre, hogy egyedül vagyunk. Öt repülő csukláy alakkal körbevéve.

-Baszki...- suttogtam magam elé.

-Baszki...- jött a megerősítés hátulról.

Nem volt mit tenni, felkellett vennem a harcot. Annyira nagy volt a felkavarodás, hogy alig bírtam rávenni az agyam a koncentrálásra. Hihetetlennek tűnt, hogy képesek voltak így is füstbe és hamuba fullasztani az egész tervünket. De meg kellett szoknom az új helyzetet...

Nonverbális varázslást alkalmazva csak úgy szórtam a varázslatokat, amíg tudtam több mindenre is koncentrálni. Nem egyszerű egyszerre egy seprűt vezetni több ezer méter magasan, közben két utast szállítani, mellé pedig öt halálfalóval küzdeni. Mindezt naplementekor. Úgy éreztem az univerzum is ellenünk van.

-Avada...

-NE!

A sikolyom nem volt elég. Nem volt elég ahhoz, hogy megakadályozzak egy hirtelen, hatodikként felbukkanó alakot, aki már szórta is a halálos átkot. Ő eltűnt, a varázslata pedig ott maradt a levegőben. Egyenesen felénk száguldva. Őrülten hülye döntést kellett hoznom.

Zuhanásba fogtam.

Az egyetlen esélyünk volt arra, hogy kikerüljük az átkot, ami végül a kalitka egyik sarkán pattant el. A szívem is megállt abban a pillanatban.

-ARAMIS!

Nem tudtam teljesen hátrafordulni, megnézni, hogy mi történik, hisz még mindig ott voltak a halálfalók, akikkel küzdenem kellett. Mögöttem viszont éreztem, hogy Fred már fordul is hátra, és olyan nemlétező istenekhez imádkoztam, akiket még egyszer a számra nem vennék, de Aramisért...

-Él!

Ennek az egy szó hallattán úgy éreztem azonnal elfogok ájulni. 

-Engedd ki!

Fred értetlenül motyogott mögöttem.

-Engedd ki!

-Biztos?- kiáltott vissza a fiú.

Megállás nélkül szórtam az átkokat, míg végül sikerült eltalálnom egy csuklyást. Eszméletlenül zuhant a föld felé. Én pedig egy percig nem bántam az egészet.

-Tud magára vigyázni, jobban, mint gondolnád. Bezárva nem lesz esélye.

Mögülem ezek után szitokszavak és kalitkanyitás hallatszott, majd suhanva repült el mellettünk egy fehér folt.