Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

244. fejezet

Legnagyobb szerencsémre másnap már Mordon megmentett. És a következő, majd az azutáni és még az utáni napon is. Ezt pedig sorolhatnám a végtelenségig.

Mordonnal edzeni elméletben is elképesztő fárasztó volt, a gyakorlatokról ne is beszéljünk már szinte. Minden nap magával vitt valamerre a volt auror, hogy megmutassa nekem a világ csúfságait. Lényegében ez annyit tesz, hogy szó szerinti bevetésekre is elvitt.

Sajnos nem varázsolhattam, hisz a főhadiszálláson kívül más helyeken bárhol megfigyelhettek bennünket. Ott is csak azért nem ért utól a törvény keze, mert kénytelen voltam egyrészt Mordon pálcájával varázsolni, hogy ne tudja lenyomozni a Minisztérium az enyémet, másrészt ott nem is volt emberük. 

Nagyon megnehezítette ez a tanulásomat, hisz Mordon pálcája nem úgy viselkedett az enyémben, mint ahogy a sajátom tette volna. De azt csak addig kellett használnom, amíg megmutatta nekem a varázslatokat. Ezeket a Roxfort falai között is tudom majd gyakorolni, ha legalább egyszer kipróbáltam őket. 

Ráadásul veszélyes is volt pálca nélkül bevetésekre mennem. Vagyis, a pálcám mindig nálam volt, a biztonság kedvéért, de sosem használhattam azt. Épp ezért került Harry is bajba, amiért beidézték a Minisztériumba. 

Úgyhogy pálca nélkül csak nézhettem oldalról, ahogy Mordon elkap egy gyanúsítottat, aki elméletileg lehet összeköttetésben állt Voldemorttal. Megtanította, hogy hogyan lehet a legkönnyebben szóra bírni azokat, akiket az ember vallat. Néha kiáltások árán, de végig néztem, ahogy kiszedi az áldozatból további emberek neveit. Minden egyes információ egy kincs volt, Mordon pedig nem hagyta őket elveszni. Csupán az áldozat fejéből. 

A vallatás után agytörlő varázslatot alkalmazott, amivel tökéletesen eltűntette az elmúlt percek vagy órák nyomait. Úgy hagyta el a személy a helyiséget, hogy fogalma sem volt semmiről, leginkább arról, hogy mi már mindent tudunk.

Néha reggeltől estig terepgyakorlaton voltam Mordonnal. Így hívta azt, amikor kivitt magával a nagyvilágba és ott folytatta a tanításomat.

Én jó diák lévén úgy szívtam magamba a tudást, akár a szivacs a vizet, mert mindent tudni akartam, amit a nagyhatalmú auror tud. Jól tudtam, hogy az ő szintjéhez még évek, sőt, évtizedek kellenek, de már most jobb szinten álltam, mint iskolánk diákjai a nagybetűs életbe lépés előtt.

Miután haza értem az edzésekről rendszerint fáradtan zuhantam be az ágyba, néha vacsora nélkül. Olyankor reggel mindig az éjjeli szekrényemen várt egy egész tálca megrakott étel, hogy legalább akkor bepótoljam a kimaradást. 

Jót mosolyogtam valaki kedves gesztusán, de egyszer sem tudtam elcsípni, hogy ki lehet az, aki ennyire figyeli, mikor nem eszem. Tippem szerint ez csakis Mrs. Weasley lehetett, ugyanis étkezésekkor már ő szedett nekem, hogy belém diktálja az általa kirakott étel mennyiséget. Sajnos el kellett szomorítanom, hogy erre én nem vagyok képes... Ha magamba imádkozom az ételt, akkor sem maradt volna meg az összes bennem. Így jártam legelőször. A vacsorám a vécében kötött ki, amikor túl sokat próbáltam leerőltetni magamba. Hisz változni akartam, helyre akartam jönni. Hiába nem érezte még a lelkem és a testem így, hogy két hónap elég lenne, én szerettem volna már a tudatommal tovább lépni. Mert ő jobban értette a dolgokat, mint a szívem. De hát a szívem és a tudatom sosem értettek egyet.

Harry beidézése végül úgy végződött, hogy valamiképpen a fiú ismét megúszott mindent. Természetesen mindannyian nagyon örültünk neki, hisz ez azt jelentette, hogy tovább járhat a Roxfortba. Ennek csupán egy ember nem tudott örülni, mégpedig Sirius.

Szerintem keresztapánk egyetlen vigasza mi voltunk, amíg a nyár hátralévő részét velünk tölthette. Hisz tény és való, ha elkezdődik az iskola, akkor egyetlen társasága Csikócsőr lesz, maximum még Sipor. Tehát értehtő, hogy féli elengedni Harryt, látszik rajta, hogy sokkal jobban örült volna annak, ha keresztfia vele marad az év többi részében is. Önző, ez tagadhatatlan. De néha mindannyian vágyunk valami olyasmire, amit nem kaphatunk meg.