Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

213. fejezet

Ennyi. Megtette...

Kimondta azt, amivel ténylegesen darabokra zúzta az egész lényemet.

A barátnőmmel.

-Oh- nyögtem ki nagynehezen végül.

El kell tűnnöm innen...

-Ez...- kerestem a szavakat.- Jó. Mármint... Remek, nagyon örülök neked. Vagyis, nektek... És te, George?- pillantottam gyorsan át a másik fiúra.

Nem tudtam volna tovább Fred szemébe nézni. Ezek után semmiképp. Ugyanis a sírás kerülgetett.

És George tekintete oylan átható volt, olyan megértő, ahogy a szemembe nézett és látott bennem mindent... Tudta. Ő tudta.

-Nem, nem tervezek partnert- vont vállat unottságot tettetve.- Téged elhívtak már?

-Á, mindegy is- legyintettem kipréselve magamból egy nevetést, bár inkább éreztem valami fura hangnak csak, ami leginkább a sírásra hasonlít.- Most mennem kell, holnapra sok házim van...

-Ara...- szólított meg kedvesen Fred, túlságosan is kedvesen.

-Bocsánat, tényleg sietnem kell...

Nem igazán figyeltem már arra, hogy utánam szólhattak-e. Egyszerűen csak zsongott a fejem és úgy éreztem, hogy távolabb, minél távolabb kell kerülnöm mindenkitől.

Először nem tudtam értelmezni az érzéseimet. Olyan sok volt és olyan gyorsan történt az egész. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy képes volt elhívni a bálba azt a lányt, akiről tudta, hogy mit tett, tudta mit művelt velem. És aztán még a barátnőjének is szólította...

Csak mentem előre a folyosón, csak úgy szedtem a lábaimat, egészen ki az udvarig, ahol már nem volt senki. Megálltam a kis boltíves párkányok mellett. Ahol Freddel mindig is ültünk.

Elkeseredettségemben a falba rúgtam. Nem lett semmi baja, de nekem legalább jó érzés volt ilyen formában kiadni az érzéseimet. Aztán kibámultam a hóesésbe.

Naív voltam. Naív voltam, hogy bármikor is elhittem azt, hogy talán ő is többet érezne, mint barátságot. Kiderült, hogy nem is érez többet, csupán még mindig a legjobb barátja vagyok, mi más lennék? 

Tehetetlenül álltam, a néma hőesést bámúlva, miközben éreztem, hogy arcomon legördül az első forró könnycsepp.

Hirtelen már nem volt bennem boldogság, határon túli végtelen vidámság. Egyszerűen hatalmas káoszt éreztem magamban és azt a furcsa érzést, amit most ebben a pillanatban nagyon nem kellene.

Éreztem, hogy egyre csak gyűlik, gyűlik és gyűlik bennem, míg már a kezem is nem remegett. A könnyeim pedig csak folytak, elhomályosítva a lágy hóesést. Nem tudtam hogy vezessem ki ezt magamból. Nem tudtam hogyan kellene ezt kezelnem. Sosem éreztem még ilyen erős elkeseredettséget. Sosem éreztem még magam ennyire átverve.

-Ááááááááááá!- sikítottam bele fájdalmamban a sötétségbe, miközben remegő kezemmel már a fejem vertem, egyre erősebben.- Hülye, idióta, barom...

Magamat szidtam. Mérges voltam magamra. Leginkább arra, hogy elhittem létezik boldogság. Létezik egy olyan dolog, egy oylan fantasztikusan különleges dolog, mint ami akár apa és Meg között van.

Csalódtam önmagamban, hogy azt hittem bárki is elbírna az érzéseimmel, miközben itt esek szét, ugyanis én magam sem tudom őket egyben tartani. Túl sok volt ez nekem...

A könnyeimet nem tudtam megállítani, ezért remegve túrtam bele a hajamba. Fájt a fejem is, egyrészt a sírástól, másrészt attól a pár ütéstől, amit nem tudtam irányítani. Féltem már saját magamtól, hogy nem tudom irányítani azt, aki vagyok.