Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

262. fejezet

Ebéd után úgy határoztunk, hogy meglátogatjuk Mr. Weasleyt, legalábbis Mrs. Weasley ezt tervezte.

-Menjenek csak, Mr. Weasley biztosan örülni fog önöknek Karácsonykor- mosolyogtam bíztatóan az asszonyra, hogy a reggeli szomorúságát mindenképp elűzzem, ha maradt még abból.

-Ugyan, drágám, hisz jössz velünk- legyintett vidáman, miközben az edényeket mosogatta, én pedig mellette pakoltam szorgosan.

-Nem akarok zavarni...- kezdtem azonnal, mire Mrs. Weasley azonnal feltette a kezét egy olyan megállj stílusban.

-Arabella drágám, ugyanúgy a család része vagy, mint Harry és Hermione. Egyértelmű, hogy velünk jössz. Már ha szeretnél persze- mosolygott rám az asszony kedvesen.

A szívem is összeszorult a mondatától. A családja tagjának nevezett... Mert nálam tény és való volt, hogy ők a választott családom, akikért kérdés nélkül megtennék bármit, csakhogy ne essen nekik bajuk. De ezt még sosem hallottam viszont tőle... Ez pedig elképesztően szíven ütött.

-Jaj, nehogy elpityereggy nekem- kacagott fel őszintén Mrs. Weasley.- Megszámolni se tudom már, hogy mennyi mindent tettél a családomért- nézett rám őszintén.- Amikor elsős korodban addig hegedültél, amíg a fiam fel nem jött éppségben abból a szörnyű katakombából.

-Jó, de...

-Aztán másodikos korodban ugrottál megmenteni Ginnyt.

-De...

-Harmadikban nem hagytad, hogy Fredék egyedül vigyék el a balhékat, hiába nem csináltál semmit.

-Én...

-Negyedikben értelmet attál a fiaimnak a zenéléssel, hiába nem csinálták itthon, te azért jó irányba terelted őket.

-Pedig...

-És most, minden kérdés nélkül rohantál ismét a segítségünkre, hogy itt legyél nekünk- fejezte be Mrs. Weasley, esélyt sem adva nekem közben, hogy megmagyarázzak és kiegészítsek pár dolgot. Úgyhogy végül hagytam, hadd mondja el ő, mégis hogyan látta az eddigi éveinket.- Egyértelmű, hogy Arthur neked is örülni fog, amikor meglát a kórházban. Mindig úgy vallottuk, hogy minél zajosabb a család, annál jobb- mosolygotgt fel rám kedvesen.- Úgyhogy gyerünk, nyomás, készülődj te is, gondolom nem pizsamába szeretnél jönni.

Szinte meg sem tudtam szólalni a sokkhatástól.

-Én... Köszönöm- néztem teljesen sokkosan az alacsony nőre.- Köszönöm.

-Na, jól van, tényleg indulj, mert nem akarok ma másodjára is sírni- intett felém hesegeteő mozdulatokkal, mire egy őszinte mosollyal hagytam ott őt.

Rémszem és Lupin kíséretével indultunk volna elméletileg, ám Mundungus közben megjelent egy természetesen lopott kocsival, mi mással, úgyhogy tágító bűbájt használtak rajta. Így már mindannyian beférhettünk a kocsiba, ám előtte még volt egy kis elintézendő dolgom...

-Mordon!

Ahogy megláttam régi tanáromat a Grimmauld téri házban, már rohantam is felé, hogy megölelhessem. Hatalmas lendülettel vetettem magam a nyakába, mire az öreg fújtatva hátrált pár lépést.

-Dankworth!- reccsent rám mérgesen.- Mi ez az érzelemkitörés?

-Bocsánat- engedtem el szabadkozva, kissé szégyenkezve.- Csak... Hiányzott a professzor.

Hiába nem volt valódi tanár, számomra örökké az maradt. Ő pedig az eleinte ellenkézést végül elhagyva megengedte, hogy így szólítsam. Vagy már csak nem zavarta inkább és hozzászokott.