Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

214. fejezet

A napok innentől kezdve csak összefolytak. Léteztek, én pedig csak túléltem őket. Már nem volt bennem annyi vágy, hogy küzdjek is.

Ha lehetett minél több próbát halasztottam el, mondván a fiúk gyakoroljanak csak nyugodtan, jelenleg sokat kell tanúlnom...

A tanúlmányaimat viszont elhanyagoltam. Eszem ágában sem volt annyi energiát fektetni beléjük, mint korábban. És mivel Mordon nem szólt, hogy szeretne külön órát tartani nekem, emiatt még jobban is örültem. Nem volt kedvem ahhoz, hogy ismét meglegyek kínozva lelkileg, és talán még testileg is.

Ám az emberek észre veszik az ilyen hatalmas, szinte száznyolcvan fokos fordulatokat az emberek életében. 

A barátaim természetesen aggódtak, egyikük sem tudta belőlem kihúzni, hogy mégis mi történt. Cedric ráadásul el volt foglalva saját problémájával, hisz a tusára kellett készülnie, nem várhattam el tőle, hogy miután visszautasítottam a bál felkérését, ami eléggé megrázta őt, még velem törődjön. Nem, csak én voltam eddig korábban olyan, hogy félre tettem mindent másokért és még akkor is ott voltam nekik, ha nem érdemelték volna meg. De amikor nekem van szükségem valakire, akkor ki segít rajtam?

A válasz egyszerű volt. Senki.

Hiába szeretett volna rajtam Hannah segíteni, tudtam, hogy ezt most ő nem értené meg. Cedric pártjára állna, hisz már korábban is mondta, hogy én csak mérgező sötétség vagyok a fiú ragyogó fényében. Tehát rá nem számíthattam. A többiek nem álltak hozzám annyira testvérien közel, mint Hannah, nekik soha nem is szerettem volna ilyen témákról beszélni.

És ha se Cedric, se Hannah, se Fred nincs nekem ott, akkor ki marad a végén? A válasz meglepően egyszerű volt.

-Na jó- hirtelen rántást éreztem a karomon, majd lendületből a folyosó egyik falához löktek, én viszont már előrántottam a pálcám és a támadóm torkának szegeztem.

-George?!

-Mond el, hogy mi a fészkes fene bajod van, ami miatt lemondod az összes próbát.

Arca egyáltalán nem volt lágy, mint általában. Fel volt dúlva, egyenesen mérges volt rám.

-Nem tartozik rád- próbáltam ellökni magam elől, de erős kezeivel könnyedén vissza lökött a falhoz.

-Nem akarok erőszakosokodni- kezdte óvatosan.

-Nem úgy tűnik- vágtam rá ingerülten.

-Mikor változtál így meg?- kérdezte teljesen értetlenül.

-Nem tartozik rád- próbálom őt megint ellökni.

-De igen- szorít vissza immár erősebben a falhoz.- Igenis rám tartozik. Mert a húgom vagy. És szeretlek.

-De Fred nem...

George arca teljesen kisimúlt. Nem volt rajta több düh, amit irántam érzett, többé nem volt rám mérges. Arcáról még az aggódás is eltűnt, egyszerűen csak nézett rám. A szorítása is gyengébb lett.

És akkor legördült az arcomon az első könnycsepp. 

Napok óta nem engedtem közle magamhoz az érzéseket, de hirtelen rohamoztak meg. Hogy Fred mégis mennyire érzéketlen volt velem szemben. Hogy mennyire egyedül maradtam, hogy mennyire nem számítok senkinek. Csak Georgenak.

-Ara...- szólt hozzám lágyan, akár egy édes, meleg nyári szellő. Ettől csak több könnyem kezdett el potyogni.

Nem mondott semmi többet, egyszerűen csak magához húzott, és hagyta, hogy a mellkasának dőlve sírjak. Hagyta, hogy szavak nélkül kisírjam neki minden bánatom, miközben ő lágyan simogatta a hátamat.