Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

254. fejezet

Megköszöntem a többi jelentkezőnek a részvételt és tiszteletből velük is kezet fogtam, már akik még ott maradtak. Ők szomorúan vették tudomásul a döntésemet, ám tiszteletben tartották azt.

Utána pedig már fordultam is vissza a saját csapatomhoz, hatalmas elégedett sóhajjal csípóre tett kézzel. Ennyit megengedhettem magamnak a nehéz döntések után.

-Csapat- szólítom meg őket, mire mindannyian felém kapják a fejüket.- Remélem megengeditek, hogy elszónokoljam nektek az első hivatalos kis beszédemet, aminek fél órásnak kellene lennie, de nincs hozzá kedvem ezért lerövidíteném ahogy csak lehet.

A felvételt nyert hat játékos szórakozottan nevetett fel. Hannah már a pálya szélére húzódott a pergamenjeimmel együtt, mint egy valóban ügyes kis titkárnő. Meghagyta nekünk ezt a különleges percet, amikor először összeálltunk.

-Beszédet, kapitány, aztán jó legyen!- buzdított Cadwallader, az egyik új hajtónk, mire a többiek ismét felnevettek.

Látszott rajtuk, hogy végre mindegyikük megkönnyebbült és ott van, ahol szeretne lenni. Nekem pedig ennyi elég volt, hogy ettől én is boldogabb legyek egy kicsivel.

-Kösz-kösz, igyekszem majd- emeltem fel a kezem szórakozotan.- Na de, a lényeg. Nagyon ügyesek voltatok ma...

A csapat egyszerre kiáltott fel éljenezve, örülve a sikerüknek. Mosolyogva csóváltam meg a fejem.

-...de még sokat kell edzenünk- tettem hozzá, mire a hangulat azért érezhetően lecsillapodott egy kicsit.- Viszont mindannyiótokban benne van az, amire szükségem van- néztem egyesével a szemükbe, biztosítva őket ezzel, hogy igazat mondok.- Mindannyian tehetségesek vagytok, a vártnál még több is megvan bennetek.

-Na de Dankworth- röhögött fel Summbery, a fogónk.- Ez azért elég lelkesítő így.

A nevetések közepette én is megengedtem magamnak egy kis kuncogást.

-Sajnos az én hibám, vagy másoké, de nem számítottam ilyen színvonalra- húzom be a nyakam, mire a többiek csak játékosan bosszankodnak. Tudják, hogy ez akkor hatalmas dícséretet jelent most.- Úgyhogy a legelső próbátokon már túl vagytok. Már csak több száz maradt, mire egy meccsre ki tudunk állni, addig pedig rengeteget kell gyakorolnunk. Innen mindannyian újak vagytok, még nem küzdöttetek meg az iksolatársaitokkal. És az első, amit megtanultam, hogy meccsen nem számít kinek ki a barátja. Ott az számít csak, hogy mi összetartsunk. Mi heten. Az ellenfél csapatában pedig leszarjátok, hogy ki játszik, úgy gázoltok át rajtuk mint egy idegenen. Remélem menni fog nektek, mert saját tapasztalatból mondom, hogy ez az egyik legnehezebb dolog egy meccsen. Ellenségesen bánni egy baráttal. Nem kérem, hogy törjétek el a nyakukat, csak annyit, hogy mellettem álljatok ki. Egymás mellett. Mert mától fogva testvérek vagytok. És a testvérek sosem árulják el egymást.

Mindannyian nagyon figyeltek rám, nem merték volna megkockáztatni azt, hogy lelankad a figyelmük. Egytől egyig engem néztek, többen még bólogattak is.

-Akkor hadd haljam- nyújtom előre a kezemet középre.- Testvérek, míg a kviddics összetart minket?

Egymásra néztek, majd rám. Zacharias volt az első, aki a kezemre tette az övét, őt pedig követte a további öt játékos.

-Testvérek, míg a kviddics összetart minket!- ismételték kiáltva, majd feldobva a kezünket elengedtük egymásét.

-Akkor nyomás, egy-kettő, még ünnepelnünk kell!- mutattam a kastély irányába, mire örömkiáltásokkal megindultak előre.

Szinte már büszkeség töltött el, ahogy a csapat után néztem. Ők már ismerkedni is kedztek egymással, kivételesen még Zacharias is velük maradt. A büszkeség mellett viszont fáradtság is lappangott bennem, hisz iszonyatosan figyelnem kellett őket, hogy mégis mit alkotnak. De ezt a hat embert hagyta teljesen hidegen leginkább az, hogy a nézőtéren közben többen is kiabáltak, hangoskodtak, beszéltek, szurkoltak és fujjoltak. Végérvényesen remek kis csapat állt össze, már csak meg kell tanulniuk együtt dolgozni. Én pedig történetesen azért vagyok itt, hogy ezt beléjük véssem.