Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

289. fejezet

Karácsony után még volt egy napom indulásig, úgyhogy úgy voltam vele még előző este, hogy hagyom a francba az edzést és végre alszok egy hatalmasat.

Nos...

Álmomból felriadva csak annyit éreztem, hogy valami összenyom. Sőt! Valaki...

-Jézus isten, szállj le rólam!- kiáltottam fel reflexből és háton vágtam az illetőt, aki rajtam hasalt.

-Auuuu!

Az ismerős kiáltásra abbahagytam a kapálózást és jobban megfigyeltem a rajtam fekvő személyt.

-Te nem vagy normális- közölte velem Fred fulladós hangon, hisz a hátütés miatt eléggé kapott a tüdeje is.

-Baszki- csúszott ki a számon ijedten.- Bocsánat...

A pillanat szürrealitása igazából... Túlságosan is jól esett.

Mert amint rájöttem, hogy igazából nincs semmi baj és nem vagyok veszélyben, a testem azonnal ellazult. Nem kellett neki megparancsolnom, hogy higgadjon le, magál tudta a dolgát. Fred érintése alatt egyszerűen önkéntelenül is tudja minden idegszálam, hogy mit mikor kell tennie.

A fiú két kezével megtámaszkodott a fejem mellett, úgy nézett le rá. Én pedig fel rá, a reggeli kócos, álmos fejemmel, bár látszólag ez csöppet sem zavarta. 

A kora reggeli halványabb fényben a szeme zöldesebben csillogott, mint máskor, körülötte a csodás világos barnájával. Arcán a tél miatt a szeplők kicsit halványabbnak tűntek, de ugyan olyan sokan voltak, mint mindig. És imádtam őket. Legszívesebben az összes pici pöttyre adtam volna egy puszit, ha ez lehetséges. Főleg így, hogy alatta a bőre hidegcsípte volt, az orrával egyetemben. A szája vonala, az arca éle, a szempillái...

-Miért nézel rám így?

A kérdése azonnal kizökkentett a bambulásból és elég erőt adott, hogy letudjam lökni magamról. Úgyhogy Fred pillanatokon belül mellettem kötött ki az ágyon, mosolyogva, mert mindketten tudtuk jól, hogy csak hagyta magát. Másképp nem nagyon lett volna esélyem őt ilyen könnyedén megmozdítani.

-Azért- vágtam vissza hevesen-, mert korán reggel betörsz a szobámba és még képes voltál rámfeküdni! Nem zavart, hogy én éppen aludtam?!- ültem fel közben idegesen az ágyon, úgy néztem le a fiúra.

Ő gúnyosan, szórakozottan mosolygott fel rám.

-Igazából... Teljesen leszarom, hogy te még aludtál- közölte velem könnyedén, majd szeme lejjebb vándorolt és megakadt ott a tekintete.

Azonnal lepillantottam magamra én is és magamban káromkodtam egy hatalmasat.

-Az... az én pulcsim?

Néma csöndben néztem rá, tartva vele a szemkontaktust, próbálva kitalálni, hogy mit is mondjak.

-Lehet...

Elgondolkodva nézte a fölsőjét, amit előző éjszaka túrtam ki a szekrényéből igazából.

-Ma terveztem mosni, addig pedig gondoltam...- kezdtem végül magyarázkodni, vagy legalábbis előadni az ízig-vérig kamu sztorimat, amikor Fred csak csóvált egyet a fején, ez pedig belém folytotta a szót.

-Nem kérdeztem, miért van rajtad- közli könnyedén, majd mélyen a szemembe néz.- De imádom rajtad látni.

A lélegzetem is elállt, ahogy ezt kimondta. Kiszáradt torokkal és hevesen dobogó szívvel tartottam a szemkontaktust. 

Majd hirtelen lerúgtam magamról a takarót, kipattantam az ágyból és megindultam az ajtó,m felé.

Mögülem hatalmas nevetés hallatszott, amit igazából már tudtam, hogy minek tudhatok be.