Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

288. fejezet

-Nem.

-De.

-Nem, értsd meg.

-De, és te értsd meg.

-Mondom, hogy nem.

-Én meg azt, hogy de.

-Kezdem magam egy gyertyatartónak érezni...

-Kuss!

Az előttem álló vörös hajú fiúra néztem éppen fel, minél szigorúbban, ami csak kitelt tőlem. Csakhogy ebben a játékban emberemre akadtam benne.

Mert Fred soha, de soha nem szakítja meg ezeket a szemkontaktusokat.

A közös szidásunk hallatán George elnémult, ezért idegesen pillantottam rá.

-Összepakoltál már?

-Már megyek is, anyu- rohant el mellettünk a nappaliban és becsukta maga után szobájuk ajtaját.

Így már csak a másik iker volt előttem, akire ismét fel kellett néznem. Ráadásul ismét csúnyán.

-De Arabella- néz le rám hitetlenkedve.- Mi az, hogy egyedül akarod tölteni a Karácsonyt? Mindenki vár otthon téged! Anya, apa, a testvéreim, Bill főleg, olyan rég látott már!

Igazából bűntudatot éreztem, hogy ezt kell tennem. Hogy erre van most szükségem...

-Nem megy- nyögtem ki nehezen.

-Nem megy?- néz rám összezavarodva.

-Azt hiszem itt az ideje leülni... beszélgetni...

Láttam rajta, hogy ez azonnal megrémíti. Igazából, engem is megrémített. Mert így ki kellett neki tárgyalnom azt, ami bennem van. Ami a szívemet és lelkemet nyomta már hónapok óta. Persze, azt a részt kihagyva, hogy igazából legszívesebben minden egyes karácsonyt vele töltenék, de... ez most nem az a beszélgetés lesz.

Fred aggódó tekintettel követett a szobámba, ahol becsuktam magunk mögött az ajtót. Ő azonnal kényelmesen elhelyezkedett az ágyamon, megvárva, hogy én is mellé üljek és végre kimondjak mindent, amit már ő is hallani akart. Mert tegnap este, amikor gitározott nekem, tudtam, hogy inkább beszélné meg azt, hogy miért vagyok ismét ilyen, minthogy énekelgessen. De most az egyszer tisztelettel kivárta amíg én léptem felé és nem ő erőszakoskodott. Vajon tanúlt a korábbi esetekből?

-Azt hiszem...- ültem le a fiú mellé, ám éppcsak olyan messze tőle, hogy semmink se tudjon össze érni akaratunk ellenére.- Megint széthullott egy kicsit az életem...

Természetesen mindent elmondtam neki. A vonatutat Lumpsluckkal, amin fel is idegesítette magát, hogy csak kiakar engem használni a tanárom, úgyhogy egész végig nézhettem Fred kezét, ami folyamatosan ökölbe szorult a combján. Majd azért csempésztem a történetbe egy kis korai sikert is, amikor Pitont legyőztem nonverbális varázslásban, csak azért, mert annyira lenézett minket, hogy azt hitte, mindannyian semmirekellők vagyunk. Erre azért Fred is nagyon büszke volt. 

De hát nem tartott sokáig a jókedv, ahogy hónapokkal ezelőtt sem. Jött az ominózus, sorsdöntő fordulatunk, amikor a kis csapatunk darabjaira hullott.

Fred arcán megdöbbenést láttam.

-Azt tudtam, hogy Hannah édesanyja meghalt...- szólalt meg nagynehezen, a történet közben, hisz nem bírta ki szó nélkül ezt a fajta sokkot.- De hogy ő maga otthagyta a Roxfortot...

-Elhagyott minket...- suttogom még mindig fájdalmasan, hiszen ez az emlék sosem lesz számomra olyan, amitől ne kezdene szúrni a szemem, a sok visszafojtott könny miatt.