Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

305. fejezet

A reggeli nap fénye az ablakon keresztül pont a szemembe sütött, úgyhogy morogva fordultam el tőle, hogy továbbra is békésen aludhassak.

Ám ekkor alattam megmoccant az ágy, ami szintén mordúlt egyet, és meglepettségemben kipattantak a szemeim.

-Aludj már- morog rám Fred, aki még jobban összeszorítja szemeit, hogy a napfénynek még csak esélye se lehessen.

Kómáson próbáltam magam összeszedni, hogy mi történt előző este...

Hirtelen villant be a csók, a tűzijáték, majd a további csókok, és végül a kanapén elalvás. 

A gyomrom is görcsbe szorult hirtelen, ahogy viszhangzott a fejemben egy szó, ráaádsul nem akárki hangján.

Szeretlek.

Fred alattam kinyitotta fél szemét, majd kajánul elmosolyodott. 

-Te reggel is gyönyörű vagy- mosolyog immár csukott szemekkel.

Tudom mire gondolt, hisz tegnap este nem fürödtünk le, úgy, ahogy voltunk, csata után egyszerűen csak összebújva elaludtunk. Nekem ennél nem kellett semmi több, hisz végre ott voltam, ahol mindig is lenni akartam. Teljesen, minden értelemben mellette.

-Olyan bunkó vagy- csapok a mellkasára, miközben feltápászkodok félig a kanapén, félig rajta ülés pózba. 

-Hé, komolyan mondtam- nevet fel önfeledten, ahogy olyan ritkán hallottam az utóbbi időkben.

Arcomon hatalmas, széles vigyor terült el. Hisz most realizáltam csak igazán, hogy mi is történt.

Fred az enyém lett. Teljes mértékben az enyém volt, nem kellett többé hazudnom neki, vagy visszatartanom, visszafognom magam. Itt feküdt alattam, hosszú, izmos karjaival nyújtózva és egy csepp bűntudatot sem éreztem, hogy ezt leplezetlenül végignézhettem. 

Végre kezdtem megérteni, hogy mi lehet az a felhőtlen boldogság, azzal a bizonyos rózsaszín köddel vagy felhővel.

A fiú abbahagyta a nyújtózást és ő is felült. A kanapé karfájának döntötte hátát, én pedig a támlának dőltem. Lábain törökülésben pihentem, ő pedig hosszú kezeivel a combjaimat simogatta.

Annyira meghitt volt ez a pillanat, hogy mind a kettőnk csak kiélvezte ezeket a perceket. Végre úgy érhettünk egymáshoz, hogy tudtuk, már semmi nem tarthat bennünket vissza.

-MI A KURVA ISTEN FA...?!?

Mind a ketten meglepődtünk a hirtelen kiáltásra, de ugyan abban a pozícióban maradtunk, egyikünk sem moccant. És mind a ketten a lépcső végénél álló Georgeot bámultuk.

A fiún egy köntös volt, alatta egy trikó és egy buggyos, mintás pizsamanadrág. Széttárt karokkal bámult ránk, az álla a padlón hevert valahol, ráadául a szemei is kiestek a helyükről.

-TUDTAM!- kiáltott ránk, miközben mutató ujjával felénk bökött.- TUDTAM! NA VÉGRE! CSAK MÁR HÁROM ÉVE ERRE VÁROK, DE NEM BAJ, NEM BAJ!? Fhuhhh, ti kis rohadékok, hogy eddig baszakodtatok egymással és most...

Indulatosan közelített felénk, el sem bírtuk képzelni, hogy ennek mi lesz a vége.

-ÚRISTEN ANNYIRA VÁRTAM MÁR ERRE!

Egyszerűen csak közénk vetette magát, Fredre ugorva nagyrészt, aki fájdalmasan nyögött fel, George viszont ezzel mit sem törődve a nyakunkba karolt és magához húzott bennünket.

-Kis idióták, hogy nem léptetek korábban- mondja ezt vigyorogva, majd elenged bennünket.- Áhh, akár szerelem doktor is lehetnék.

-Persze, ahogy mi is- cammog le ásítva Ginny is a lépcsőről, a szemét dörzsölgetve a reggeli erős fény miatt.- Csak már mindegyikünk szemét majd kiszurták a köztük lévő szikrákkal, de persze, tégy úgy, mintha csak te láttad volna évek óta a köztük dúló herce-hurcát, hogy most szeret-nem szeret.