Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

210. fejezet

Fáradtan, ám nagyon is lelkesen ballagtam vissza a klubhelységbe, hogy aztán ott neki álljak készülni a szerdai bájitaltanunknak. 

-Hát te merre jártál?- kérdezte Hannah érdeklődve, mikor lehuppantam mellé a kanapéra.

-Áh, mindegy- legyintettem úgy, mintha tényleg nem számítana az egész.- Ó, nekem is kihoztátok a cuccomat?- próbáltam meg elterelni a témát.

-Persze- vágta rá legjobb barátnőm, aki hagyta magát elterelni, hisz évek alatt észre vettem már mennyire nem tud kitartóan egy témánál maradni. Inkább ő olyan témák közt csapongó típus, csak nagyon ritkán tud az eredeti témára koncentrálni, ha közben már felhoztunk egy másikat.- Gondoltam te ne kapj egyest úgy mint én és Justin.

-Ti se kaptok- forgattam a szemem mosolyogva, miközben kiszedtem a táskámból a kellő dolgaimat a tanuláshoz.- A felét leírhatjátok az enyémnek, hogy legalább egy közepesetek legyen.

-Istennő vagy!- hajolt oda hozzám, hogy egy cuppanós puszit nyomjon az arcomra.

Én nevetve néztem a többiekre, míg meg nem akadt a tekintetem Zachariason. Akinek az arcán tökéletesen lehetett látni, hogy ő nem felejti el nekem ezt az apró kis elterelést valamiről, amiről ő nem tud vagy csak még nem tud. És miután közölte ezt velem némán a tekintetével ő is visszamélyedt Piton órájának csodáinak rejtelmeibe.

Úgy téve, mintha észre se vettem volna felcsaptam a könyvem és már állítottam is össze a főzetet.

-Egy békanyelv vagy kettő?- kérdeztem egy idő után, hisz kivételesen most mindenki csöndben bele volt mélyedve saját tanulnivalóiba.

Illetve setjtésem szerint a bál részleteibe is, hisz a fiúknak mégiscsak el kell hívniuk majd pár lányt, ha nem szeretnének egyedül menni. Erniere nézve pedig szinte már hallottam, hogy kattognak a fogaskerekek a fejében, annyira nagyon próbálja kitalálni mégis melyik lány lenne a megfelelő számára az iskolában.

-Kettő- válaszolt nekem készségesen Susan, aki egyik kezével macskáját simogatta, miközben ő is a főzetet jegyzetelte.

-Ó, köszönöm!

-Igazság szerint három.

Mellettem hirtelen bukott fel, ami áthajolt a vállamon, egyenesen a könyvembe és a pergamenembe.

-Piton nem vallaná be, de ha teljesen tökéletes hatást akarsz elérni akkor hármat teszel bele- mosolygott rám Cedric.

-Milyen fantasztikus is, hogy egy végzős a barátunk!- adtam hálát az égnek, miközben a kettőt kijavítottam háromra.

-Persze, tudom, hogy csak kihasználsz- forgatta a szemét mosolyogva, mire messzebb lépett tőlem. Hátra fordulva végre jobban szemügyre tudtam venni az arcát, amin az idegesség apró jelei ültek.

-Mi az?- kérdeztem tőle azonnal.

-Beszélhetnénk?

Minden további nelkül letettem a pergamenem a helyemre, ahogy felálttam onnét, és vigyázva a tintámra, kikecmeregtem puha kis helyemről.

-Persze, jövök máris.

Cedricet követve kimentünk a folyosóra, tovább egy csendesebbe, ahol már nem igen mászkálnak diákok, hisz a pincében vagyunk...

-Igen?- kérdeztem tőle azonnal, mikor végre megálltunk a fal mellett.

-Kérdezni szerettem volna valamit...

Alaposan megfigyeltem a fiút. Testtartása bizonytalanságról árulkodott, hisz pontosan ismertem már Cedric testbeszédét, négy év alatt kiismertem, akár a tenyeremet. Így tudtam, bármiről is van szó, az fontos lehet neki, főleg ha ennyire félre hívott miatta. Arcán még mindig ott játszottak az idegesség ráncai, de már párosultak hozzájuk az aggodalom halvány jelei is.

-Én...- kezdte a fiú idegesen, mire mosolyogva tettem a karjára a kezem.

-Csak nyugi, megoldjuk, legyen bármiről is szó.

Ettől mintha felbátorodott volna, még közelebb is húzódott hozzám. Jelentőségteljesen nézett a szemeimbe, láttam, hogy sokat gondolkodott ezen.

-Eljönnél velem a bálba? Lennél a partnerem egy éjszakára?

Mindenre felvoltam készülve. De erre pont nem.

Döbbenten psilogtam rá először, hisz váratlanul ért, hogy valaki, bárki is elhívjon a bálba. Aztán azon mégjobban meglepődtem, hogy pont Cedric szeretne elhívni. Hisz azt hinné az ember, hogy választ egy csodás, szép lányt az új rajongói közül és meg is oldotta. De ő engem kért fel. És valószínűleg én voltam a legelső opciója, hisz minden más lányt igent mondott volna erre.

Dehát... Csak minden más lány.

-Sajnálom Cedric, nem lehet...

-Persze, persze- szakított félbe azonnal, mire hátrált is egy lépést.- Mit is gondoltam... Hisz már elhívott, igaz?

Értetlenül pislogtam rá. 

-Mégis ki?

-Ugyan, mégis ki- ingatta úgy a fejét, mintha biztos lenne abban, hogy teljesen hülyének nézem. De ebben a pillanatban inkább saját magamat éreztem teljesen hülyének, hogy fogalmam sincs kiről lehet szó.

-Cedric, tényleg nem tudom kiről beszélsz- pillantottam fel rá óvatosan.

-Jézusom, kiről beszélnék, ha nem a vörös fiúdról?!

Összezavarodva álltam előtte.

-Mégis melyikre gondolsz...?

-Chh, még melyikre- ingatta a fejét már úgy, mintha el se hinné, hogy ezt teszem vele.- Fredre, ki másra?

Őszintén megdöbbentett a feltételezése. Hisz én még csak egy pillanatra se gondoltam komolyan azt, hogy Fred elhívna a bálba. Valószínűleg nem a legjobb barátjával menne egy olyan buliba, ahol az emberek inkább más célokból ismerkednek... Úgyhogy eleve kizártnak tartottam az egészet.

Viszont közben más valami is közbe jött. Az, hogy még csak fel se merülhet bennem ilyesmi, hisz mi fogunk a bál estéjén zenélni. És ebből adódóan nem is kell párt találnom, ugyanis mit ér egy banda a fronténekesünk nélkül? Mellesleg pedig... Nem táncolhatok egyben nyitó táncot Cedrickel, miközben a színpadon ülök és éppen énekelek zongorás kísérettel. Egyszerűen képtelenség lehetett volna összehozni.

És a legrosszabb az egészben, hogy erről egy szót sem szólhatok Cedricnek. Pusztán azért, mert köt egy kitoktartás Flitwickhez. A professzor még azelőtt megígértette velünk ezt, mielőtt végül kilépett volna a teremből a bemutatónk után. Hisz állítása szerint meglepetésnek szánja, amit nagyon nem szeretne elrontani azzal, ha mi elárulnánk a ,,létező tehetségünket".

-Kérlek, értsd meg, ehhez nincs semmi köze az irkekhez. Mármint... van, de egyáltalán nem úgy, ahogy gondolod-próbáltam megmagyarázni kacifántos helyzetemet úgy, hogy ő is értse, több- kevesebb sikerrel.

-Akkor hogy, áruld el nekem!- követelte tőlem a választ immár idegesen.

-Ne haragudj, ezt... most nem tehetem. Hidd el, ha elmehetnék veled a bálba szíves örömest tenném!- megfogtam két kezemmel az egyik kezét és finoman megszorítottam azt, hogy rám figyeljen.- Én tényleg elmennék veled. Te vagy az egyik leges legjobb barátom, az életem is rád bínám, hát hogy a fenébe ne mennék el veled a bálba?! Én lennék a legboldogabb!

-Akkor gyere el velem- próbálkozott még utoljára.

-Sajnos nem tehetem- ingattam szomorúan a fejemet.- Más lányt kell találnod. De hidd el, ő azonnal igent fog neked mondani neked. Hisz csodálatos vagy és ki lenne az, aki neked nemet mondana?

-Te megtetted- mosolyodott el szomorúan a fiú, amibe még a szívem is belesajdúlt.- Megtetted, nem is egyszer...

És bármennyire is igyekeztem nem bántani a hozzám legközelebb álló embereket, annál inkább megbántottam őket végül.