Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

240. fejezet

Mivel az ajtón páncélozó bűbáj volt, ezért nem zavartuk a többieket az alvásban, ha esetleg már nyugovóra tértek volna. Ugyanis elrohant fölöttünk az idő.

Az egy hónap alatt jobban kijöttem a formámból, mint gondoltam volna. A jelentős fogyásom és a nem gyakorlásom anniyra meglátszott rajtam, hogy szégyelltem Mordon előtt kudarcot vallani.

Pár varázslat már megizzasztott, anniyra koncentrálnom kellett hozzájuk, ráadásul az energiám is eltűnt annak hiányában, hogy nem táplálkoztam rendszeresen.

-Állj meg- reccsen rám Mordon, miközben egy varázslat közepén voltam.

Lihegve támaszkodtam meg a térdeimen, és remegő kézzel vettem el Rémszemtől a felkínált pohár vizet. Mohón kortyoltam le az enyhén rozsda ízű csapvizet, de még ez sem tudott érdekelni.

-Most pedig egyél- nyújtott felém egy szelet kenyeret.

Értetlenül néztem rá, mire meglengedte előttem a kenyér darabot. Kivettem a kezéből, mielőtt egyenesen hozzám vágta volna.

-Edd meg, a kenyér laktató, minél hamarabb tele kell tömnünk a gyomrod, mert így hamar elfogsz ájulni.

Komor tekintete miatt beleharaptam a meglepően puha kenyérbe. Először a rosszullét kerülgetett, majd a gyomrom meggondolta magát és rájött, hogy valójában mégiscsak éhes. Úgy tömtem magamba azt az egy szelet kenyeret, mint aki kitudja mióta éhezik.

-Kérhetek még egyet?- kérdezem csöndesen, ahogy a lihegésem már csak hangosabb szuszogássá csendesült.

Mordon elégedetten mosolyodott el és átnyújtott még egy szelet kenyeret. 

A módszere roppant otrombán és embertelennek nézhet ki oldalról. Belülről mégis úgy érzem, hogy a legemberségesebb dolgot teszi velem, amit csak elkövethet értem. Azon kívül, hogy megállás nélkül tanít, rávilágít a hibáimra és kijavít, figyel a testi épségemre is. Az ájulás szélén leállít, vizet hoz nekem, kenyeret ad enni, ami meglepő módon könnyedén lecsúszik a torkomon és valóban laktató.

Az edzést akkor sem fejezzük be, amikor már fáradt vagyok. Próbálom nem adni jelét ennek, ám egy ásítás akaratlanul is kicsúszik a számon.

-Mára elég lesz- közli komoran Mordon. 

Én akkor is tovább kitartom a Locomotor varázslatot, ugyanis nem akarok csalódást okozni Mordonnak.

-Azt mondtam elég!

Hirtelen engedem el a varázslatot, a szék hangosan csattan a padlón.

-Azt csinálod, amit mondok!- reccsen rám a tanárom. Akaratlanul is összerezzenek a hangjától.- Ha azt mondom elég, akkor befejezed! Ha azt mondom kitartod, akkor kitartod4 Ha újra, akkor újra! Mindig az ilyen önkényes, saját gondolatok vezetnek meggondolatlan, öngyilkos akciókhoz végül!

A szidása jogos volt, legyek rá bármilyen mérges is. Persze, hogy borzalmasan rosszul esett a kiabálása, miközben én csak jót akartam, bele akartam adni mindent, ami bennem volt. Mordon viszont máshogy gondolta ez alkalommal.

-Érthető voltam?- kérdezi, mikor nem szólalok meg pillanatokkal később sem és csak a földet bámulom.

-Igen- felelem neki halkan.

-Ha velem beszélsz, a szemembe nézel- recsegi elnyúzott hangján. Muszáj vagyok rá nézni, hiába süllyednék most el szégyenemben.- Az ellenségnek is mindig a szemébe nézel, sosem mutatod ki előtte a félelmedet. Azonnal ellened tudja fordítani minden apró mozzanatodat.