Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

278. fejezet

Ha azt mondom, hogy életem legnehezebb beszélgetését édesapámmal folytattam le, ahol mind a ketten már vért izzadtunk a több órás beszélgetés alatt... Akkor ezt mindenki vegye komolyan és mondjon el egy imát édesapám ép elméjéért, aminek beszélgetés közben búcsút kellett mondania.

Meg ugyan nem mondott semmit apának, hisz hagyta, hogy én valljak neki színt, ám ő is ugyan úgy ott ült velünk, amikor beszámoltam mindenről. Egyre többet meséltem, hogy milyen nehéz volt a nyár, a külön kiképzés. Láttam ekkor apán, hogy rettenesen bánja, hogy elengedett Mordonnal. Meséltem tovább, a csapatkapitányi gyötrődésemről, hogy mennyire szerencsétlen  voltam lényegében hónapokig. A DS edzéseket eszemben sem volt kihagyni, na meg persze a végét sem, hogy menthetetlenül elkaptak aznap este, amikor lebuktunk. A történetek minden egyes percéről alaposan beszámoltam, hogy apa mindennek érezze a súlyát, ami velem történt, történik és még történni is fog. Úgyhogy természetesen nem hagytam ki Umbridge büntetését sem, a heg pedig a bizonyítékomul szolgált. A kínzás után jöttek a vizsgákról szóló sztorik, ahol próbáltam fellendíteni a dolgokat. Hogy tökéletes sötét varázslatok vizsgát tettem le valószínűleg, hála Mordonnak. Hála a sok-sok tanításának, hiába hangzott bármennyire is szörnyen, hogy ez alatt épp úgy gyógyult a lelkem, ahogy a testem tönkre ment.

És végül beszámoltam neki a minisztériumi balhéról. Elejétől a végéig. Semmit nem mertem kihagyni a történetből. Ott volt minden egyes másodperc a sztoriban, onnantól kezdve, hogy Harrynek látomása volt, egészen addig, amíg Madam Pomfrey össze nem foltozta a fejem és a többi vágásom.

Soha többé nem akartam apa arcán olyan fájdalmat látni, mint miközben meséltem neki. Láttam rajta a teljes összezuhanást, hogy elkezdi önmagát hibáztatni ezek miatt, csak azért, mert évekkel ezelőtt elengedett álmaim iskolájába. Láttam rajta azt a mérhetetlen fájdalmat, amit csak szülő képes érezni, mikor valaki bántja a gyerekét. És ezekben a történetekben én alaposan bántva voltam. Elszorult torokkal nyögtem ki, hogy akár halott is lehetnék, ha nincs szerencsém, és nem volt nekem ott Mordon, hogy idő előtt felkészítsen az életre.

Apa mellett Margaret sem vágott kevésbé fájdalmas arcot, egész végig apa kezét szorongatta, ahogy folyamatosan engem nézett. A szeme mindent elárult, hogy ő ezt az egészet szó szerint maga előtt látja. Főleg a minisztériumi esetet, hisz az rá is nagy hatással van. Ugyanis boszorka lévén ott dolgozik, mellesleg borzalmas hír volt az egész varázslóvilágnak, és nem csak annak, hogy Voldemort visszatért.

De mégis, apa több fájdalmat élt át. A vér szerinti lánya vagyok, aki folyamatosan a halállal játszik. Rájött, hogy már rég elveszített engem. Hogy már rég nem az ő kis Arabellája vagyok, hanem valami szörnyeteggé vált ember, aki képes a pusztításra. Hogy valószínűleg minden reményét tönkre tettem azzal kapcsolatban, hogy talán normális jövőm lesz...

-Kérlek, apa- néztem rá esdeklőn, mikor apa már percek óta képtelen volt megszólalni. Ráadásul az egész történet alatt síri csöndben hallgatott, azóta sem szólalt meg.- Vissza kell mennem, nem tilthatsz el. Szükségük van rám, ahogy nekem is rájuk. Voldemort visszatért, szabadlábon van és ki tudja, mire készül. Meg kell állítanunk őt.

-De miért...- kezdte rekedt hangon, majd megköszörülte a torkát, hogy bemelegítse órák óta piheni hangszálait.- De miért épp neked?

A szeme fájdalmasan csillogott az esti órákban gyűjtott lámpa fényében. 

-Miért pont neked?- ismétli meg fájdalommal teli hangon.

-Mert ha mi nem...- javítom ki őt észrevétlenül.- ...akkor ki más?

Apa hitetlenül a fejét ingatta.

-Arabella nem tudom neked azt mondani őszinte szívvel, hogy persze, menj vissza nyugodtan és ölesd meg magad- néz rám elszoruló torokkal.- Képtelen vagyok rá, hogy elengedjelek, bele a veszélybe, hogy központi emberként te legyél a legnagyobb veszélynek kitéve. Arabella még gyerek vagy...