Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

233. fejezet

Fogalmam sincs, mik történtek az elmúlt napokban. Összemosódott minden előttem és csak a fájdalom érzése maradt meg tisztán bennem, ami szűntelenül mardosott.

Csak nagyvonalakban tudtam felfogni a dolgokat. Nem tudnám megmondani mikor mondták ezeket a dolgokat nekem, de legalább az megmarad egy életre, hoyg ezekre örökké emlékezni fogok.

Ugyanis a legfájdalmasabb, hogy Cedrickel Voldemort végzett. Harry tudta, hogy mennyit jelent nekem Cedric, ezért az ő egybefolyt napjai között felkeresett, hogy beszélhessen velem. Röviden, tömören mondta el mi történt. 

A legjobb barátommal a gyilkos átok végzett. Ahogy édesanyámmal is. És Voldemortnak így már túl sok került a számlájára. Egyértelműen meg kellett fizetnie mindenért.

Harry nem akarta bővebben elhúzni, hogy mégis miket élhettek át. 

-Sokat szenvedett?- kérdeztem suttogva, miközben a padlóra meredtem.

-Nem- felelte a fiú megtört hangon. Úgy nézett ki, mint aki öt éevt öregedett a pár nap alatt.- Egyáltalán nem szenvedett. Csak esélye sem volt az átokkal szemben... Pedig...

-Ne- szakítottam félbe, mire Harry azonnal elhallgatott.- Tudom, hogy ő volt a legjobb, nem kell mondanod. Minden varázsigét ismert. De ennek nincs ellenvarázsa...

-Voldemort ezért megfog fizetni- hajolt hozzám közelebb Harry. Úgy suttogott, mintha egy összeesküvés résztvevői lennénk. Hangjában ott bújkált a tettvágy és tudom, hogyha ő megmenekült Voldemorttól ez alkalommal is, akkor van esélye a fiúnak.

Némán biccentettem neki válaszként. Kifogytam a mondandómból. Nem volt több dolog, amiről bárkivel is beszélni szerettem volna. Ám Dumbledore nem így gondolta. Úgyhogy úgy néztek ki a dolgok, hogy még az ő irodájába is be kellett mennem.

Nem tudtam mit akarhat még mondani nekem az igazgató, ha már mindent megtudtam Cedricről. Éppen annyit, amennyit akartam. Eleget ahhoz, hogyha eljön az idő, Voldemort könyörögjön az életéért. Hogy aztán örömmel vehessem el tőle azt.

-Igazgató úr- léptem be az irodájába úgy, akár egy kísértet. Nem éreztem, hogy a saját testemben lennék. 

-Dankworth kisasszony- nézett fel rám az elfoglalt Dumbledore megenyhűlve.- Kérlek, foglalj helyet!- intett az asztala előtt álló szék felé.

Némán sétáltam oda, majd hangtalanul leültem. Pislogva néztem az igazgatóra, várva, hoyg mondjon valamit, mert már nekem nem volt mit mondanom.

-Mordon professzorról szerettem volna veled beszélni...- kezdte azonnal, mikor rájött, hogy magamtól nem fogom megszólalni.- Nem akarom sokáig húzni a szót, látom, hogy az elmúlt események nagyon megviseltek... Őszinte részvétem.

Csak biccentettem felé, tudámsul véve sajnálatát. Ami nem hozhatja vissza Cedricet.

-Tehát... Hol is tartottam?- nézett el egy pillanatra elgondolkodva. Dumbledore fejében mindig sok minden kavargott, egyáltalán nem volt meglepő, ha hirtelen azt sem tudta hol van.- Áh, igen, Alastor Mordon...- motyogta maga elé, majd bánatos szemekkel nézett fel rám.- Tudomásomra jutott már a kezdetektől fogva, hogy Mordon professzor külön órákat ad neked.

A kezem megfeszült a combomon. Nem kerülte el ez az apró mozdulat Dumbledore tekintetét.

-Nuygalom- nézett ismét a szemembe szelíden.- Egyáltalán nem volt ellenemre a dolog. Sőt, nagyon kíváncsivá is tett, hogy Mordon professzor miért választott ki téged mégiscsak arra, hogy alkalmass lehess a tanításaira... Nos, látom már.