Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

253. fejezet

A pénteki írást már mindenképp kiszenvedtük Harryvel, amikor végre örökre elbocsátott bennünket Umbridge. Sajnos a legnagyobb örömére mindkettőnk kezén mély, fájdalmas és vérző seb tátongott. De ha őt ez tette boldoggá, akkor elviselem. Csak ne kelljen többet ezt csinálnom...

Hannah-nak nem engedtem meg, hogy nyom nélkül begyógyítsa. Emlékezni akartam a fájdalomra, és később, hónapok múlva látni akarom majd a heget, ami örökké a jobb kézfejemen fog maradni. Viszont haszontalanul. Hisz Umbridge nem ért el ezzel semmit, nem fogom kévésbé visszafogni magam az életem során. Inkább ez csak egy emlékeztető, hogy a világon sok ellenség bújkál, akár még úgy is, hogy a tanárodnak adja ki magát.

Annak ellenére, hogy eltüntetni nem engedtem a sebet, bekötözni azért mégiscsak bekötözte Hannah. Hisz eljött a szombát, nekem pedig egy olyan csapatot kellett összeállítanom, ami teljesen a földbe tiporja Angelina Johnsont. Minő meglepetés, természetesen ő lett a Griffendél csapatkapitánya. És ezzel egy újabb okot kaptam, hogy ismét megmutathassam neki: a végén mindig én győzök.

-Felkészültél?- nézett rám izgatottan Hannah a pálya egyik szélén, várva azt, hogy az öltözőből kijöjjenek a jelentkezők, így végre először megláthassuk őket.

-Persze- vágtam rá egyből.- Vagyis nem. Nem tudom. Igen? Talán.

-Igen- pofozott meg engem finoman, majd két tenyere közé szorította arcomat.- És nekem jókat válassz be, mert ha bukunk...

-Tudom, tudom- forgattam a szemem.- El leszek picsázva.

-Okos kislány- puszilt boldogan homlokon.- Most pedig nyomás, tépd le a töküket!

Ezzel már meg is fordult, hogy a pálya legszélére vonuljon. Nem volt hajlandó a lelátón helyet foglalni. Véleményem szerint azért nem, mert azonnal közbe akar majd avatkozni, ha bárki nem úgy viselkedik, ahogy kellene. Érdekes biztonsági őrünk van, de legalább hatékony.

Bizakodva kerestem meg a lelátón a barátaimat, akik mind integetve néztek felém. Ernie, Justin, Susan. Na de hol van Zacharias?

Idegesen ropogtattam ki a nyakam, felkészülve az elkövetkező pár órára. Fogalmam sem volt, hogy mégis mit várok ezektől az emberektől, vagy egyáltalán ettől az egésztől. Még sosem csináltam ilyet, ezen az oldalon még sosem álltam. Csak azon, ahonnan választottak.

Végül belefújtam új sípomba, amit hivatalosan kaptam Bimba professzortól, mint házunk csapatkapitánya. Utána rögtön Hannah is szeretett volna egyet, hogy az elsősökre sípolhasson, de neki sajnos nem hozott már a házvezetőnk.

-Majd akkor benyúlom a tiédet- mosolygott rám a lány.

-Ez egyértelmű- nevettem el magam, amikor az új csecsebecsémet néztem.

Most az éles sípszóra egyszerre özönlöttek ki a diákok az öltözőből, mindannyian gyakorló ruhában. Néhányan idegesen lépkedtek felém, mások túl beképzelten. És gőzöm sem volt, hogy mit kezdjek ezekkel.

Megálltak előttem, szörnyű nagy kavalkádban, mire újra a sípomba fújtam.

-Sorakozó, lássak egy egyenes vonalat!- kiáltottam el magam.

Erre mindenki egy vonalba rendeződött, nagy nehezen megértették a parancsomat. És akkor leesett az állam.

-Zacharias?!

A fiú, egyik legközelebbi barátom ott feszített az edzős ruhában, kezében seprűjével, arcán szokásos úri megjelenésével, amivel azt sugallta, hogy mi mindannyian kevesebbek vagyunk tőle.