Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

320. fejezet

Foltozott üst, 18:00. Ne késs.

Bármit is csináltam a kis papírral, az nem mutatott ennél a kézzel írt levélnél többet. Átvizsgáltam ártó szándék után, lenyomoztam varázslat utján, de semmi. Csupán egy üzenet. Miszerint jelenjek meg ebben a kocsmában pontban hat órakor. 

Szombat volt, tehát még azt sem mondhattam volna, hogy nem tudok menni, ugyanis másnak iskola. És hiába nem járok már oda, én vagyok a tanár, annak meg lényeges, hogy épp elmével ott legyen az órán...

De nem tudtam kitől származik. Egyszer csak megjelent vele egy bagoly az irodám ablakám, aki fájóan hasonlított drága elhunyt madaramra, Aramisra. 

Nem tudtam, hogy véletlen-e a hasonlóság, vagy szándékos, és valami múltbeli ismerős próbálja felvenni velem a kapcsolatot, vagy egy seregnyi ellenség fog majd ott várni, hogy kínok kínja között leljem halálom valamiféle bosszú miatt.

Hát... Végülis egyszer élünk, és mindkettő éppolyan rosszul hangzik számomra, tehát miért is ne mennék el?

Roxmorts területét elhagyva tudtam csak hoppanálni, hisz ezek a szabályok még mindig érvénnyel voltak az iskolára és annak területére. Ott pedig egyenesen egy üres mugli utcában lyukadtam ki, amitől pár pillanatra ott is volt a Foltozott Üst.

Mielőtt beléptem volna oda, még megálltam egy pillanatra. 

Biztos beakarok én menni? Van ennek egyáltalán bármi értelme? 

Igazából fogalmam sem volt, hogy mi az a belső hang bennem, ami arra buzdít, hogy menjek be, mert megfogja érni ez az egész. De ha hazudik, én esküszöm kinyírom...

Benyitva a fogadóba először nem tűntem fel a tömegben, hisz ide mindig betéved egy csomó ember. Még csuklya is volt a fejemen, de ez nem volt elég ahhoz, hogy pár pillanaton belül ne álljon meg az egész kocsmában az élet.

Legszívesebben sóhajtottam volna egy nagyot, hogy már megint keződik, de ehhez sem volt kedvem. Hagytam, hogy az emberek bámuljanak engem, és próbálkozzanak a csuklya alá belesni, amiben megkönnyítettem őket. Ugyanis hátra dobtam azt.

-Nem is te lennél, ha egyszer úgy lépnél be valahová, hogy ne rád figyeljen mindenki!

A hangtól azonnal ledermedtem. Azonnal odakaptam a fejem és... és nem tudtam megmozdulni.

A kocsma egyik eldugott sarkából kiáltott oda nekem Hannah. És a lány, jobban mondva nő, nem volt egyedül.

De én továbbra sem bírtam megmozdulni.

Annyi év eltelt... Annyi, de annyi, mióta utoljára láttuk egymást...

Egy csata kellős közepén küzdöttünk hát hátnak vetve, azóta pedig alig hallottam felőle. Ahogy a többiek felől is...

Hannah gyorsabban reagált, mint én. Azonnal felpattant az asztaltól és odasietett hozzám. Közel hajolva halkan kezdett el beszélni, hogy remélhetőleg senki msá ne hallja.

-Jobb lesz, ha inkább leülsz, mert szokásosan mindenki téged néz...

És igaza volt. Az emberek még mindig engem fixíroztak. A kocsmáros túlcsapolt egy sört is emiatt, annyira elfoglalta a bámulásom. Kibaszott irritáló tudott ez lenni.

Én csak engedelmesen követtem a nőt, aki elvezetett asztalukhoz.

-Ha valakinek van fölösleges szeme, akkor szívesen eltávolítom azt- villantott egy farkas vigyort a tömegre. 

Ettől persze mindenki észbe kapott és próbált úgy csinálni, mintha nem az évezred legnagyobb aurora lépett volna be az ajtón, aki élő legendaként járkált közöttük.