Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

318. fejezet

Az irodám felé haladva mögülem lépteket hallottam, úgyhogy még azelőtt megfordultam, mielőtt az illető elsőként csapott volna le.

-Ó!...

-Ara néni...- néz rám Teddy kissé zavartan.- Vagyis... Dankworth professzor?...

-Csak akkor hívj így, ha mások között vagyunk- mutatok rá szigorúan mutatóujjammal, majd elmosolyodok.- A te szádból kifejezetten furcsa ezt hallani.

A fiú máris fellélegzett és sokkal lazább lett a testtartása.

-Hála az égnek- teszi mellkasára egyik kezét.- Hogyhogy késtél a megnyitóról?

-Kérlek ne! Kérlek ne!

A hangok a fejemben ugyan úgy kiáltoztak, mintha nem ittam volna. Vagy talán pont az volt a probléma, hogy nem ittam eleget...

-Volt még egy kis... elintéznivalóm- mosolygok a fiúra kedvesen.

Teddy gyanakodva nézett rám, de nem tette ezt szóva. Ilyenkor teljesen Lupinra hasonlított.

Arcvonásokban is inkább az apja vonásait örökölte, Doraból csupán a metamorfmágusi géneket kapta, illetve a mosolya az teljesen az övé volt. De Teddy mindig is sokkal csendesebb, visszahúzódóbb, visszafogottabb, eszes gyerek volt, akárcsak édesapja. Jól ismertem Lupint, hisz harmadikos korom óta jelen volt az életemben, és Teddyben teljesen ő jelent meg előttem. 

Néha aggódtam miatta. Nagyon is. Hogy talán vannak olyan traumái, amikről velem sosem szeretne beszélni, pedig hiába próbálom néha kihúzni belőle a dolgokat. Nagyon ritkán kérdez csak a szüleiről, mintha néha teljesen elfelejtené, hogy voltak, de tudom jól, hogy belül biztosan aggasztja az egész. 

Én pedig próbáltam sosem hazavinni a munkát, de ő sem vak, ő sem süket... Hallja, hogy mi kering rólam a nagyvilágban és... Mintha egyszerűen csak kizárná ezt, ahogyan a szüleit is.

-Értem- bólint a fiú és nem tartja a szemkontaktust. Na ilyenkor sütött róla, hogy csak nem mondja ki azt, amit gondol.

Néha megtudott szakadni érte a szívem. Lehet nem én voltam a világ legjobb embere, mert túl sok rosszat tettem már az életben... De azért mindig reménykedtem, hogy ellene ne tegyek semmi ilyet. Mert már ő jelentette számomra a világot.

-Hé- fogom meg finoman az arcát, ezzel arra kéztetve, hogy a szemembe nézzen.- Ha bármi van... Nyugodtan mondd. Tudod, hogy itt vagyok neked. Attól, hogy most tanárt játszom még a keresztanyád vagyok.

-Tudom- mosolyodik is kisfiús mosolyával.- Köszi...

-Ugyan- borzolom össze kék tincseit, amit kiskora óta imádok.- Most menj, pihenj le, hosszú lesz a holnapi napod.

-Honnan tudod?- néz rám szemöldökét összehúzva.

-Megvan az órarended- vigyorgok rá kis gonosz mosollyal.- És jóslástannal kezdesz, Trelawneyhoz pedig kell egyfajta lelki állapot, amit sajnos csak most értettem meg, hogy két felessel hamarabb ellehetett volna érni... De te ne merj inni egy kortyot se! Ismerem a hugrabugosokat, nagyon is jól!

-Csak tizenhárom vagyok, hogy ihatnék- neveti el magát a fiú, majd hirtelen elkomorodik.- Amúgy is... soha nem szeretnék majd inni. Felnőttként sem. Az alkohol nem oldja meg minden problémánkat...

Ez... Szíven ütött. De úgy igazán.

És a legszörnyűbb az egészben az volt, hogy tudtam, nekem szánja ezt, mégsem mondaná ki egyenesen soha. Csupán finoman céloz.

-Okos vagy, nagyon okos- suttogom neki szomorú mosollyal.- Most menj, pihenj le. És ha holnap azt hallom vissza, hogy te buliztál a legjobban, akkor keresztanyaként nagyon büszke leszek, de tanárként már kevésbé!