Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

313. fejezet

Az átkok röpködtek. Volt, akit eltaláltak, volt, akit nem. Sokan pillanatok múlva már a földön kötöttek ki, mindkét oldalról tekintve. Én annyira belevesztem a sűrejébe, hogy észre sem vettem, amikor egyedül álltam a halálfalók között. Csak törtem előre magam, mindenkit elkábítva, akit csak értem. Úgy szórtam az átkokat minden szó nélkül, hogy arra senki nem tudott felkészülni.

De rájöttem, túl messzire mentem. 

Először még csak nem is tűntem fel annyira az ellenségnek, hisz éppolyan feketében tündököltem, mint ők. Csak aztán mikor sorban hulott ki körülöttem több ember is, rájöttek, valaki átjutott a soraik között. 

-Kapjátok el!

Hallottam, ahogy valaki ezt ordítja, de nem estem pánikba. Hisz ott volt a hoppanálás.

Na igen. Csak aztán jól pofára estem. 

Mert teljesen elfelejtettem, hogy a Roxfort területén belül nincs hoppanálás.

Az egyik csuklyás, maszkos alak megragadta a kezem, hogy kitudja belőle szedni a pálcámat, mert egyértelműen az volt a legnagyobb fegyverem. De arra nem számított, hogy bal kezemmel előrántok egy kisebb tőrt és végig húzom azt a karján.

A férfi felordított.

A sötétben is láttam, ahogy a karját markolássza. A vére pillanatokon belül már a földön csöpögött.

Tudtam, mikor kell menekülni, úgyhogy a halálfalók tömegében velük együtt előre felé rohantam, vissza a társaimhoz, mielőtt bárki újra megtudna fogni.

-Ő az enyém!

Túlságosan is ismerős volt a hang, de nem mertem megfordulni.

Úgyhogy a rohanásból menekülés lett, egészen a palota bejáratáig, átrohanva az egész csatamezőn, be az épületbe.

-Fogjátok meg, most nem menekül!

Csak egy másodpercem volt hátrapillantani és épp elég volt az.

Az a férfi üldözött pár társával együtt, akik Billék esküvőjén fogva ejtettek minket. És csakis tőlem futamodtak meg.

Megfordulva lendületből leborítottam egy állványt, amin törékeny vázák álltak, és mind csörömpölve tört össze az üldözőim előtt.

-A rohadt életbe...- jött mögülem a szitkozódás.

Egyedül csakis az üldözőm nem viselt maszkot, ahogy korábban sem tette, az esküvőn, így tudtam őt könnyedén megismerni. Tudtam, nem futhatok örökké, mert egyszer ők is megunják majd, és a kínzás helyett inkább nyílt támadásba kezdenek.

Ezért én voltam az első, aki támadott.

Megpördültem és már ki is lőttem első átkom. Az öt halálfaló közül egy ájultan rogyott össze, magával rántva egy másikat is, aki így lemaradt az üldözésből. Az esélyeim javultak. Így már három az egy ellen voltunk.

Nem mintha ez jobban hangzana...

Mind a három halálfaló megdöbbent egy pillanatra, de rögtön viszonozták támadásomat. Az egyik varázsige karon talált, amitől felüvöltöttem futás közben. A szerencsém csak annyi volt, hogy a balt találta el, nem azt, amivel pálcát fogok és varázsolok.

Bal kezem tehetetlenül lógott mellettem, szinte nem is éreztem, hogy ott van, csak a fájdalom hasított folyamatosan a vállamba. Sziszegve igyekeztem tovább, hátha van egy olyan relytekhelyesebb rész, ahol hátba támadhatnám őket és még egyet leszedhetnék közülük.