Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

265. fejezet

Az idő csak úgy repült a Roxfortban, képtelen voltunk megakadályozni, hogy egyre közelebb kerüljünk a vizsgáinkhoz. Elrepült fölöttünk a felhős március, és már meg is érkeztünk a szeles áprilisba. 

Az új jóslástan tanárunk pedig nem is lehetett volna különbb a réginél.

Kezdve mondjuk a kinézetével. Ugyanis Firenze professzor szó szerint egy kenatur volt. Másrészt pedig, nagyon jó tanárnak bizonyult. Még Lavender és Parvati sem bánták, hogy többé nem Trelawney tanította nekünk a jóslástant. A nő fent élt a tornyában és teljesen el volt keseredve, hogy muszáj egy fedél alatt élnie Umbridge-dzsel. Nos, ezen a szinten mi is osztottuk a véleményét.

De hát az apró örömök miatt éltünk már csak mi is manapság. Annyi tanulás, kviddics edzés, és DS edzés között nem volt sok boldogságunk Umbridge miatt, ezért szinte már mindenkinek csak a titkos összejöveteleink jelentették a vigaszt.

Meg persze volt nekem még egy támaszom. Méghozzá Fred. Akivel már úgy forogtunk egymás körül, mintha ismernénk a másik összes gondolatát. És valószínűleg ez így is volt. Mert hiába vitáztunk néha, rájöttünk, hogy minket még az is erősít. Néha már túlságosan védelmező volt, amikor még a Nevillel való tanulásunkra is eljött, csakhogy ne tévesszen engem szem elől. Bármit is ígért meg karácsony után Siriusnak, azt véresen komolyan is gondolta.

Nevillel persze nem szűntek meg a könyvtárban tanulós délutánjaink, csak immár volt még egy látogatónk.

Nem szóltam senkinek sem arról, hogy aznap, a zártosztályon mit tudtam meg a kedves, esetlen fiúról, csupán próbáltam vele továbbra is kedves lenni, talán még kedvesebb, mint eddig. Tudtam, hogy sokat jelent ez neki, mert minden egyes alkalommal izgatottan ült le mellém a könyvtárban, felkészülve arra, hogy az egyetlen kedvenc dolgával töltsön el órákat. Az pedog történetesen a gyógynövénytan volt. 

-Á, nem is tudom- vizslattam az egyik növényt, ami egy száz ritka varázsnövény című könyvbe volt befoglalva.- Szerintem ez megfojtana álmomban.

Neville ezen hangosan felnevetett, olyan őszintén, ahogy néha csak az én társaságomban tudott nevetni. Jól esett őt boldoggá tennem egy ilyen kis dologgal, amit még Hannah is támogatott. Bár őt hiába hívtam, állítása szerint nem akart ilyen nyomi szakkörön részt venni. Természetesen megértettem őt, volt neki ennél jobb dolga is. Ennek ellenére ritkán betársult hozzánk, hogy ő is megossza Nevillel a tudását, amit a fiú csillogó szemekkel szívott magába.

Valószínűleg több minden miatt is. Hisz Hannah nagyon okos volt, ha az akart lenni, viszont lusta volt tanulni. A gyógynövényeket ennek ellenére kente-vágta, ami teljesen lenyűgözte Nevillet. Hozzá tenném engem is, hisz tudását csak ritkán csillogtatta meg. Akkor is vagy Bimbának, vagy Pitonnak, aki szörnyen felhúzta magát Hannahn, miszerint már nem tud neki a feladataira egyest adni. Mert kivétel nélkül minden tökéletesek voltak.

Másrészt Hannah eleve gyönyörű lány volt. Az évek csak jót tettek neki, úgyhogy kezdeti szépsége csak tovább bimbózott, most pedig elbűvölően szép volt. Úgyhogy Nevillel megbabonázva néztük a szép és okos lányt, akinek vicces stílusa ellenére csupa értelmes dolog jött ki a száján. Hannah megnyerte az életet, Istennek biztosan voltak kedvencei.

Ma viszont nem Hannah társaságát élveztük, hanem Fredét, aki pár asztallal arrébb ült le és egyszerűen csak figyelt minket. Nem csinált semmit, csupán figyelt.

-És ehhez mit szólsz?- kérdezte izgatottan Neville, annak ellenére, hogy az előbb pisszegte le őt a könyvtárosnő a hangos nevetése miatt.- Ezt otthon is tudnám tartani, nem?