A sors keze - Yoonmin, Taekook

49

Yoongi szemszöge

- Csak a papír írószer boltba ugrom ki...- válaszolok Taehyungnak.  - ti is arra mentek?
- Nem! - válaszolja JK unottan.
- De! - vágja rá hangosan Taehyung szinte egyszerre barátjával. Most akkor mi van? - Vagyis nem, de attól még  mehetnénk együtt... - teszi hozzá kicsit halkabban. Ez érdekes. - csak előbb menjünk el a közértbe. - kapja el a karom és húzna a másik irányba, mint ahol dolgom van. Kihúzom magam kezei közül. Mi a fene ütött belé?! Értetlenül nézek rájuk pár pillanatig.
- Bocsi, de sietek! - kerülném ki őket, Tae mégis visszatart. - Mi a fene ütött beléd? - kérdem tőle. Lehajtja fejét és elnézést kér. Még mondani akart valamit, de Hoseok lép ki mellettem a kapuból.
- Hoseok! Várj beszélnem kell veled! - szólók utána, mikor már elkerült minket. Utána sietek. - Most megyek fiúk!- szólok vissza a másik kettőnek és felzárkózom Hoseok mellé. - Nekem is erre van dolgom... bocsi, hogy rád akaszkodtam, de Taehyung nagyon furcsán viselkedett az előbb... - magyarázom.
- Semmi gond. - mosolyog rám, ezt sem sűrűn látom, mármint, hogy mosolyog.
- Merre mész? - érdeklődöm.
- Állatkereskedésbe, May és Jimin után. - válaszol ismét tömören.
- A papír írószer bolt is azon a sétányon van, ha nem gond, akkor már veled megyek odáig.
- Nem gond... - rántja meg a vállát.
- Miért nem együtt mentetek? - érdeklődöm.
- Nem akartam zavarni őket... nem érzem magam közéjük valónak...
- Mert szegény vagy?
- Igen. Mindenki érzékelteti velem, hogy egy semmirekellő vagyok... csak May más... bár Jimin bocsánatot kért. Nagyon furcsa érzés volt, még sosem állt mellém senki. - süti le tekintetét, majd megtörli szemeit.
- Hidd el, mostantól minden más lesz! - veregetem háton, mire rám néz és újból mosolyogni kezd.
- Köszönöm, tanár úr!

Hoseok elkísért az üzletig, ahol elköszöntünk, ő továbbállt.

Hoseok szemszöge

Úgy tűnik, elkéstem. Már továbbálltak. Kicsit lehangoltan indulok vissza a koliba, mikor meghallok egy ismerős hangot.
- Kit látnak szemeim, csak nem Hoseokot? - kiabálja utánam az egyik osztálytársam. A lábaimat automatikusan gyorsabban szedem. Mikor az agyamhoz is elérkezik az információ, futni kezdek. Tudom mi következik, ha utolérnek mielőtt még a kollégiumba beérek. A koli és a suli területén nem mernek megverni, de a városban szabad préda vagyok.

Egy utcával a koli előtt elkapnak, sajnos nem vagyok olyan jó kondiban mint a támadóim.
- Nah, miért futottál el? - kérdi gúnyosan, amire hallgatással válaszolok. Tekintetem lesütöm, még véletlenül sem nézek szemeikbe, azt provokálásnak vélnék. Körbeállnak. - Ezért többet kapsz, mint terveztük.
- Indulj! - parancsol rám. Löködnek a közelebbi park felé. Ezért nem jövök ki szinte sosem a koliból délután. Mindig ez van. Hogy lehettem ennyire hülye. Amint beérünk a park bozótosabb részére, már kapom is az első ütést. Egy gyomrost, majd a következőt és máris a földre kerülök. Az egyik srác a ruhámnál fogva emel fel, ismét gyomorszájon üt. Nagyon fáj. Nekilök a fának és a haverjával együtt felváltva ütnek, ahol érnek. Zokogok.  Amint abbahagyják, újból földre kerülök. Magzatpózba húzom magam össze a fájdalomtól. Lassan kinyitom a szemem, de alig látok saját könnyeimtől.
- Áh, még magadnál vagy? - nevet fel és már a lábát emeli fel. Arcom elé emelem kezeim, hogy megvédjem. - Okosabbnak gondolod magad?
Ketten felemelnek és lefognak, a harmadik párszor megüt. Többnyire gyomron. Pár ütés múlva elengednek és a földre rogyok. Lekezelően beszélnek rólam vagy hozzám, bár nem igazán értem. Elhomályosodott minden előttem. Már csak fél évet kell itt kibírnom... az már nem sok.

- Hoseok? Ébredj fel! - hangokat hallok, de nem ismerem fel hirtelen. - Kinyitom a szememet, de sötét van... nem ismerem fel, ki van velem. Mindenem fáj. Még a levegővétel is.

Sötét van... Nyitogatom szemeim, de csak sziluetteket látok. Már nem a parkban vagyok. Be vagyok takarva, vagyis egy ágyban fekszem. Megpróbálok felülni, de a fájdalomtól nem megy visszaesek az ágyra. Felordítok. Ekkor felugrik valaki mellettem, összerezzenek.
- Ne félj! Én vagyok az, Jimin! - kapcsolja fel a kislámpát az ágy melletti asztalon. - Hívok egy orvost! - indul ki a szobából.

Pár pillanattal később már egy orvossal áll a szobában. Elmondta, hogy megrepedt az egyik bordám... pár napig bent kell maradnom megfigyelésre.
- Hogy vagy? - kérdi Jimin miután visszaengedték a szobában.
- Nem túl jól...- válaszolom.
- Mit mondott az orvos? - elismételem, amit az orvos mondott, mivel Jimin nem lehetett bent nálam, amíg az megvizsgáltak. 
- Köszönöm, hogy segítettél!
- Ez természetes! - mosolyodik el. - A szüleidet kellene értesíteni... sajnos a mobilodnak annyi, így nem tudtam kikeresni számukat.
- Jobb, ha nem tudnak róla... ne idegeskedjenek feleslegesen!
- De kell egyik szülőd, hogy aláírja a papírokat... -magyarázza.
- Nem muszáj szülőmnek lennie, egy felnőtt is megteszi... esetleg Min tanár urat megkérhetnéd... ő tanár...
- Tényleg! Nem is szóltam neki, hogy hol vagyok! - kiáltja el magát és kirohan az udvarra telefonálni.