A sors keze - Yoonmin, Taekook

92

Hoseok szemszöge

Hiába van rajtam drága ruha, itt körbenézve, még mindig kívülállónak érzem magam. Ennek ellenére kellemesen telik a vacsora. Eszegetünk, beszélgetünk és hallgatjuk a műsort. A büféasztalt többször is felkeressük az este során. Korlátlan fogyasztás van egész hajnalig. Ilyen bőséges vacsorát sem sűrűn eszek, és milyen finomak az étkek. May apja ital utánpótlás után nézelődik, mikor egy hölgy sétál hozzá, beszélgetésbe elegyednek.
- Apám még a végén becsajozik... - bök oldalba May.
- Csak nem irigykedsz rá? - nézek rá gúnyos mosollyal.
- Én?! Dehogy! - fordul el sértődötten.

May apja már egy ideje a hölgy társaságában van, mi pedig kettesben üldögélünk. Meg- meg szólalunk, de a társalgás köztünk mindig elhal. Nem szeretek emberek közt beszélgetni személyes dolgokról. Egyszer csak a lány felugrik mellőlem és az italokhoz távozik. Pillantásom visszaemelem a tengerre. Elég uncsi ez a puccos szilveszteri buli... Pár perc múlva két pohárral a kezében tér vissza, egyiket elém teszi.
- Mi ez? - nézek az italra, ami gyanúsan kék színű.
- Nem tudom, kóstold meg! Finom! - feleli és félig leissza a pohara tartalmát. Én beleszagolok a poharamba.
- Ebbe alkohol is van. - jegyzem meg és leteszem az asztalra.
- Dehogy is! - vágja rá.- Valami különleges üdítőital. A gyerekitalos asztalról való...
Mégis belekortyolok egy idő után, jól gondoltam ebbe némi alkohol is került. May feláll az asztaltól és elindulna, de megfogom a csuklóját.
- Hova mész? - kérdem gyanakodva. Tudom mire készül.
- Csak hozok még egy üdítőt... - néz rám ártatlan szemekkel.
- Ez alkoholos... ne igyál ilyet! - mondom némi szigorral.
- Miért ne?! - néz rám szúrós tekintettel, de visszaül a helyére.
- Te is tudod, hogy az alkohol miatt hülyeségeket csinálnak az emberek... - már majdnem hozzáteszem, hogy mint múltkor mi is, de inkább elhallgatok. Sóhajt egyet és lehajtsa az én italom is. Mérgesen nézek rá, de nem szólok semmit.
- Halálra unom magam... ezt pia nélkül nem lehet kibírni! - suttogja.
- Akkor a tűzijáték után visszamegyünk... ok? - kérdem, mire bólint egyet. A vacsorán kívül semmi jó nincs ebben a buliban.

Éjfél előtt a pincérek felajánlják a lehetőséget, hogy a tetőn is lehet koccintani illetve a tűzijátékot végignézni. Ekkor May apja is csatlakozik hozzánk és felmegyünk a tetőre. Fent kiosztják a pezsgőt és éjfélkor koccintunk egyet. Innen a környék összes tűzijátékát lehet látni. Nem győztük kapkodni a fejünket, mert szebbnél szebb alakzatok és színűek voltak. 

- Akkor mi most hazamennénk! - szól apjának May.
- Még gyerek az idő! - csodálkozik a férfi. 
- Apa, ez unalmas számunkra... - vallja be őszintén a lány, apja felém néz, én pedig kicsit szégyellve bólintok egy aprót. Tudom, hogy miattam lett ez szervezve, de szerintem ezt a fajta rendezvényt 50 év alatt nem lehet élvezni. 

A taxi pillanatok alatt visszavitt a villába, ahol nagy sóhajjal dőlök le az ágyra. May nagy szemekkel néz rám.
- Ez iszonyat volt. - jelentem ki.
- Sajnálom! Legközelebb valami izgalmasat szervezek ÉN! - mosolyog felém. 
- Nem gond! Te sem tudtad, mit szervez az apád... gondolom, olyasmit választott, ami az ő korosztályához megy.
- Most leöregezted apám? - kacag fel a lány és ledől mellém az ágyra.

Nem beszélgetünk, csak fekszünk egymás mellett az ágyban és bámuljuk a plafont félhomályban. Elszundítok. 

Reggel ugyanabban a pózban kelek fel, amiben elaludtam és még May is ugyanúgy hever mellettem.

Összeszedem a dolgaimat és lezuhanyzom, mikor visszaérek, a lány már nincs ott. A konyhába ténfergek. May és apja az asztalnál ül. May valószínű forró csokit, apja pedig kávét szürcsöl. Egyszerre néznek fel rám.
- Jó reggelt! - köszönök. 

Pár falatot reggeliztünk, majd a szobámba megyünk ketten.
- Ez volt az utolsó közös éjszakánk. - bukik ki belőlem, már el akartam mondani előbb is neki, de nem tudtam, mikor lenne alkalmas.
- Ezt hogy érted? - néz rám rémült képpel.
- Új szobát kapok a koliba... - válaszolom.
- De miért? - érzem a csalódottságot a hangjában. - Ennyire rossz velem egy szobában?
- Nem, dehogy... amikor Minsuval kerültem egy szobába, elment reklamálni a titkárságon... hogy márpedig ő nem hajlandó egy tetves szegénnyel egy szobába lenni... de nem volt szabad hely, így maradtam vele... vagyis legtöbbször a folyosón vagy a felújítandó emeleten... Az igazgató megígérte, amint végeznek a felújítással vagy én vagy Minsu kap új szobát... a szünetben hívtak, hogy költözhetek át...
- Ohh...
- Jó szobatárs vagy, a legjobb! Nem miattad távozom...
- De maradhatnál is...
- Ha elkapnának nagy galiba lenne...
- Eddig ez nem zavart?
- De, sokat is aggódtam érte!  Ha kicsapnak... - elakad a hangom. - Ha kicsapnak, vége az életemnek...
- Ne légy ennyire pesszimista!
- Nem vagyok az, de nekem nincs annyi lehetőségem, mint neked... 
- Bocsi, igazad van! - hajtja le May a fejét. - De azért néha átjössz? 
- Ha szeretnéd, természetesen! - mosolyodom el kérésén. 

May szemszöge

Búskomoran távozok Hoseok szobájából. Előbb is szólhatott volna, hogy kiköltözik tőlem. Uncsi lesz egyedül a szobában, még Linlin sem lesz ott velem. 
- Apa, holnap kell visszaköltözni a koliba... esetleg az utolsó szabad éjszakát tölthetem Hoseoknál? - nézek apára a legszebb pillantásommal.
- Ha ő is és a szülei rábólintanak... 

- Hoseok! - viharzok ismét be a szobába. Látom már a dolgait készíti össze a hazaútra. Kíváncsian fürkészi tekintetem. - Aludhatok ma nálad? 
- Hogy? - bukik ki belőle a kérdés. - De nálunk nincs vendégszoba...
- Együtt alszunk a szobádba! Az utolsó közös esténk! Nah! - könyörgöm neki..
- Láttad, mekkora a szobám... biztos vagy benne? - kérdi, én pedig csak nagyban bólogatok. - Rendben. Felhívom anyukám.

Nagy boldogan libbenek ki a konyhába, hogy apával kész tényként közöljem, hogy ma Hoseokkal megyek. Előrelátóan a bőröndömbe bepakoltam, amit vissza szeretnék vinni a koliba. Kicsit körülményesebb lesz busszal vagy vonattal beutazni, de ez most nem számít.

A sofőrünk elhozta a dolgaimat és indultunk is Gwangjuba. Boldog és szomorú is vagyok egyszerre. Ez az utolsó éjszakánk együtt egy szobába, emlékezetessé kellene tennünk...