A sors keze - Yoonmin, Taekook

86

Taehyung szemszöge

Rémálomból ébredek, teljesen leizzadva. Kiszállok az ágyból és lemegyek lezuhanyozni. Miután végzek, keresek némi kaját és eszek. Közben töprengek, hogy mit rontottam el, hogy Kookie nem hisz nekem. Sajnos nem találom meg az okát, akárhogy is töröm a fejem. Bakker, amikor eljöttünk ide, azt hittem milyen szerencsés vagyok, hogy vele lehetek, erre már abban is elkezdek kételkedni, hogy szeret-e. Lehet, csak áltatom magam, hogy boldog vagyok vele...

Ismét zajokat hallok kintről... de már nem érdekel... felőlem lehet akár egy sorozatgyilkos is. Törjön csak be és öljön meg. Talán akkor szerelmem is hisz nekem.
Hangos léptekkel jön le Jungkook a lépcsőn. Szememmel követem, de nem reagálok rá. Az ablakhoz megy és kinéz a két függöny közötti nyíláson.
- Mióta vagy lent? - kérdi aggódva, de nem válaszolok. Próbál velem beszélni, de teljesen figyelmen kívül hagyom. Egy idő után megunja és visszamegy a hálóba. Ha lenne itt térerő, már rég hívtam volna egy taxit és hazavitettem volna magam szüleimhez.

Elérkezett a távozás napja, ennél jobban még sosem vártam semmit. Mindent bepakoltunk, mármint a saját holmimat, nem érdekel Kokkie hagy-e itt valamit vagy sem. Gondoskodjon magáról. Még mindig nem beszélünk egymással. Lassan 10 óra és jön értünk a taxi. Én már nem bírtam bent, ezért 15 perce már a tornácon várom az autót, de nem jön. Mi van már?

Fél óra elteltével még mindig semmi nyoma a taxinknak, Kookie kijön és megkér, menjek be. Csendben vissza is térek vele. Állandóan az órám nézem... lassan telik az idő.

- Vedd le a kabátod! - mondja kicsit ingerülten Jungkook. - Begyújtok.
Már dél is elmúlt.
- Elakadt a hóba? - szólok hozzá először két nap óta.
- Előfordulhat... - a beszélgetés ismét elakadt. 

A maradék élelmiszerből készítek két szendvicset, egyiket Kookie kezébe nyomom. Kételkedve néz rám, de elfogyasztja.

Már sötétedik és még mindig itt vagyunk. Mindketten tiszta idegek vagyunk. Már háromszor összevesztünk valami apróságon.

- Ma már nem fog jönni...
- És ha holnap se fog?
- Nyugi, nem fognak itt hagyni minket meghalni. A taxis ismeri a tulajt, biztos szólt már neki a nagy hóról... amikor beszéltem vele telefonon, azt mondta nagy hóban is meg tudják oldani a transzfert. Gondolom, ma nem voltak felkészülve rá, így holnap jönnek értünk... Ne aggódj! - magyarázza párom, de annyira nem sikerül megnyugtatnia mint szeretném. Nem akarok még 1 éjszakát sem itt tölteni!

- Még reggelire marad tojás és bacon. De más kajánk már nincs. - jelentem ki, mikor a szegényes vacsoránk teszem le az asztalra.
- Holnap már tuti itt lesznek értünk...

Gyors fürdés után lefekszünk egymás mellé tisztes távolságra az ágyba. A mai éjszaka folyamán nem kelt fel semmi zaj és késő reggel ébredünk fel.
10 órára ismét bőrönddel és kabátban várjuk a taxit.
Ismét hiába vártuk, már 11 óra is elmúlt.

- Tae, én elindulok a földes úton...
- Egyedül?
- Neked még fáj a lábad és bőröndökkel együtt nem éppen könnyű.
- Ez igaz. - felelem. Visszamegyek a házba és onnan bámulok ki az ablak mögül.

Jungkook szemszöge

A földes úton haladok a hóban, ami igaz nehezíti a közlekedést, de egy autót nem kényszerít megállásra. Nem is csúszik, hisz nem olvadt meg és fagyott le újra. Mi a faszomért nem jött a taxi. Az egyik kisebb kanyar felé közelítve meglátok egy autót, ami csak úgy az úton parkol. Lassan, de biztosan közelítek felé. Bár nem tudom miért vagyok ennyire óvatos, hisz veszélynek nyomát sem látom. Persze apám kiskoromba belém sulykolta, hogy légy óvatos, mert a maffia tagja vagy... bla bla bla.

Közelebb érve, látom a kocsi kicsit lecsúszott az útról, egy fának, ami ki is lyukasztotta a kereket. Az utastérre téved tekintetem. Olyan mintha valaki ülne a volánnál. Nagy levegőt veszek. Az, hogy én nem vettem észre őt, érthető. De neki már rég meg kellett volna látnia a tükörből. Miért nem szólított meg? Mi a faszomat settenkedek itt??? Odalépek a vezető felőli ajtóhoz és bekopogok. Nem látok csak sziluettet, mivel sötétített az üveg. Nem reagál rá. A kilincshez nyúlok, kattan egyet, vagyis nincs bezárva. Kinyitom, ekkor kiesik a férfi. A feje csurom vér, illetve az egész inge. Az ijedtségtől hátra esek. Pánik fog el. Mi történt itt?! Ez nem lehetett baleset. Valaki betörte a fejét.

Tae! Egyedül van a házban! Amennyire csak bírja a lábam, futni kezdek. 30- 35 percnél többet nem sétáltam. Ha tartom az iramot és levágom a kanyarokat, 10 percen belül visszaérek hozzá. Kérlek ne legyen semmi bajod, Tae! A gondolatok vadul cikáznak a fejembe, mindaz, amit mondott nekem a napok alatt, ha igaz volt és nem paranoia, akkor veszélyben vagyunk. Máris ott vagyok nálad, Szerelmem! Kérlek vigyázz magadra!

Mikor odaérek a faházhoz, szinte tüdőm kiköpöm és leszakadnak lábaim, de nem törődve ezekkel, tépem fel a ház bejárati ajtaját. Körbenézek, minden békésnek tűnik, ropog a tűz, egy csésze tea gőzölög az asztalon. De szerelmem nem látom. Kiabáljak vagy nézzek körbe?! Ha itt van a gyilkos, már úgyis tudja, hogy jövök, biztos látta, ahogy futottam, vagy hallotta, ahogy feltépem az ajtót.
- Tae?! - kiáltom el magam. Válasz nem jön. A hátsó üveges ajtóhoz megyek, ahol el van húzva félig a függöny. Közelebb érve látom, résre nyitva. Kinézek. Taehyungot pillantom meg, ahogy egy szarvast etet. Nagy levegőt veszek. Kicsit megnyugszom. Ekkor egy éles fájdalmat érzek meg a fejemben, összeesek.