A sors keze - Yoonmin, Taekook

107

Taehyung szemszöge

- Ki van kapcsolva Jimin mobilja...  - morgolódom az orrom alatt, pedig kicsit beszélgetni szerettem volna vele. Talán felvidítani szerettem volna... hisz egyedül van a koliban. Szerintem bezárkózott és ki sem dugja az orrát onnan, de hogy a mobilját kikapcsolja, nem gondoltam volna.
- Biztos csak lemerült. - szól ki Kookie a fürdőből. Ezek szerint kicsit hangosabban mondtam, mint gondoltam. Nem szerettem volna, hogy meghallja. Igaza lehet. Ledobom magam az ágyra és várom, hogy párom végezzen az öltözködéssel. Túrázni megyünk a közeli arborétumba és az idő is kellemes hozzá.

Pár perccel később már úton is voltunk, süt a nap, kell még ennél több?! Amióta leszidtam Kookiet, nem is meri felhozni a Yoongi témát. Remélem így is marad. Szerintem Jimin is lassan kezdi túltenni magát a szakításon. De a mai nap csak a mienk, nem foglalkozom ma mások problémáival. Ha elvárom szerelmemtől, hogy csak velem törődjön, akkor nekem is ehhez kell tartanom magam.

A part mentén sétálunk kézen fogva az arborétum felé. Már nem zavar, ha megnéznek az utcán, ha kézen fogva sétálunk. A szúrós tekintetek sem zavarnak, de itt ettől nem kell tartanom. Egy lélek sem jár a környéken. A távolban látok hajókat, amin halászat folyik, de ők nem látnak el ide. Egy gyönyörű fajhídhoz érünk, készítünk pár képet, mivel annyira elképesztő a látvány. Olyan nyugodt itt, csak a hullámok hangját hallani meg a madarakét. Boldogan nézek szerelmemre, aki mellettem áll és a tengert bámulja. Elnevetem magam.
- Mi az? - kérdi mosolyogva Kookie.
- Amikor utoljára ugyanezt éreztem, minden a visszájára fordult... - magyarázom.
- Mit érzel? - szagol bele a levegőbe. Ismét elnevetem magam.
- Boldogságot... - felelem, de kérdően néz rám. - Amikor a téli szünetben megérkeztünk a faházba, akkor éreztem, hogy mennyire boldog vagyok veled, azt a végén majdnem meg is haltunk...
- Ohh... - komolyodik el tekintete. - Most más lesz! Nem okozom neked még egyszer csalódást!
- Bízom benned... hisz ez az utolsó esélyed. - nézek mélyen a szemeibe, majd elfordulok tőle és elindulok a célunk felé. Innen már csak pár perc az arborétum. Utánam siet, megfogja kezem, felemeli szájához és megcsókolja.
- Vigyázni fogok rád örökre!

A nap nagy részét az arborétumba töltöttük, sok tavaszi virág virágzik. Kookie a profi fényképezőgépével csodálatos képeket csinált. Azt nézzük vissza az apartmanba és párat áttölt a notebookjára is hogy elküldhesse a családjainknak, akik most kicsit aggódva kísérik figyelemmel a kis "nyaralásunkat", mivel az előző nem igazán sikerült jól. 

Mielőtt indulnánk vacsorázni hangos dörömbölés ijeszt fel, mivel elaludtam. Nem tudom mire vélni, ezért rögtön Kookiet keresem szemeimmel. Hamar meg is találom a minihűtő előtt guggol és döbbenve nézünk egymásra. Legszívesebben nem nyitnék az illetőnek ajtót, mert ez a zaj nem csak kopogás, az ajtót szinte püföli. 

Jungkook az ajtóhoz megy, én csak felültem az ágyon és figyelek az ajtó felé félénken.
- Ki az? - mielőtt kinyitná az ajtót kiálltja ki szerelmem mélyebb hangon, mint a normális hangja.
- Jimin vagyok! Engedjetek már be! - kiabál be az ajtón. Kookie rögtön kitárja az ajtót és tényleg Jimin áll az ajtóba. Amint kinyílik előtte az ajtó már bent is terem. Közben felugrottam az ágyról és átölelem. Nem tudom miért, de úgy éreztem szüksége van erre. Csak úgy egy szó nélkül nem jönne ide, ha nem történt volna semmi. Szeretném, ha úgy érezné, minden rendben lesz.
- Hogy kerültél ide? - kérdem miután elengedem.
- Hosszú... de lényeg apa már nem fog többet zaklatni a lány témával... - hadarja el, majd leül az ágy szélére. Szerelmemmel összenézünk. Most látom rajta, mennyire zaklatott, jobb lesz, ha egyenlőre nem kérdezgetjük, nem szeretném, ha pánikrohama lenne.
- Lassan indulunk vacsizni, csatlakozol? - kérdi Kookie. - Esetleg útközben elmesélhetnéd, mi történt. De csak ha szeretnéd...

Elindulunk a kis vendéglőbe, ahol tegnap is vacsoráztunk. Mivel tegnap nem volt tumultus nem hinném, hogy zavarná őket, ha kettő fő helyett három érkezik. 

Jimin szemszöge

Amint elhagytam a házat, az első dolgom volt, hogy a legközelebbi bankautomatánál levettem az összes pénzem a kártyámról. Féltem, hogy apám befagyassza a számlám és nem jutok a maradék pénzemhez. Persze, tudom ez nem igazán a saját pénzem, mert nem én kerestem meg. De leszarom és valamiből meg kell élnem. Hisz ezzel a cselekedetemmel megmutattam szüleimnek, hogy nem fognak engem irányítani többé. Bár apám, ha igazán meg akar találni, meg is fog. De most nem csak azért hagytam ott a mobilom, hogy többet ne találjon meg. Hisz tudja, hogy a koliban és a suliban fogok lenni legkésőbb jövő héten. Nem vagyok hülye, tudom ezzel még nincs vége szüleimmel való viszályommal, de talán nyerek egy kis időt, hogy megbeszéljem Yoongival a dolgokat és kitaláljunk valamit.

A pályaudvarra kiérve, megnézem, hogy jutok el a legjobb barátomhoz. Elhamarkodtam a mobilom kidobását, pár számot ki kellett volna írnom. Mekkora barom vagyok, simán fel tudnám hívni akár Yoongit is. Legszívesebben hozzá mennék, de nem tudom, hol van, így Taehyunghoz megyek. Remélem nem fogok elrontani ezzel a szünetüket.

Már kezdek lenyugodni. Mikor sikerült megtalálnom a felvételeket és sikerült törölni, remegni kezdtem. Akkor jött ki a stressz rajtam, azóta még teljesen nem szedtem össze magam. Ezért dobtam ki gondolkodás nélkül a telefonom. Szerintem ha összedugjuk fejünket Taevel, biztos tisztábban fogja látni a helyzetet, mint én. És utána Yoongit is megkeresem, alig várom. A szívem olyan hevesen ver az izgalomtól, hogy a saját gondolataim is alig hallom.

Kétszer kellett átszállnom, hogy megérkezzek abba a kisvárosba, ahol Tae és Kookie megszálltak. A szállás kb 15 perces sétára van, azt még kibírom. Örülök, hogy Tea ey cetlire írta fel a címet, amit a pénztárcámba raktam. Így hamar meg fogom találni.

Nagy nehezen oda is értem, becsekkolok és rákérdezem melyik apartmanban vannak a barátaim. Szerencsére a portás hölgytől megkapom a kért információt. Az első dolgom bekopogni hozzájuk, de nem nyit nekem senki ajtót. Valószínű valamerre elmentek, így elfoglalom a szobámat. Mivel fáradt is vagyok, úgy döntök ledőlök és később megpróbálkozom.

Hamar elalszom és már kezd szürkülni, mire megébredek, kiugrom az ágyból. Gyorsan összeszedem magam és kimegyek az apartmanhoz, már messziről látom, hogy ég a lámpa bent. Lépteim megszaporítom és kicsit nagyobb lelkesedéssel kopogok az ajtón.

Kookie nyit ajtót. Örülök, hogy végre itt vagyok és nem is tudom, hol kezdjem a történtek elmesélését. Ahogy beértem Tae átölel, ami sokat jelent számomra ebben a pillanatban. Némi megnyugvást érzek, de végül csak annyit nyögök ki, hogy ismét megléptem otthonról. Elinvitálnak vacsizni, ami szintén jól jön, mert csak egy szendvicset ettem egész nap, amit az egyik vasútállomáson vettem. Út közben Jungkook beszél a személyzettel, hogy hárman érkeztünk, hogy kaphatunk-e nagyobb asztalt.

- Hogy kerülsz ide? Miért nem hívtál? - érdeklődik legjobb barátom, mikor csak ketten vagyunk.
- Kidobtam, hogy apa ne tudjon zaklatni... - felelem és most veszem észre magamon, hogy még nem készültem fel, hogy a zsarolásról beszéljek. Így ezt a részt kihagyva, elmondtam, hogy apa értem jött, hogy hazavigyen. És ismét a házasságra akartak kötelezni, ezért leszedtem az összes pénzem a kártyámról és a mobilom otthon hagytam.
Lehet Yoongival kellene először megbeszélnem a dolgokat. Nem lenne fair, ha Tae előbb tudná meg a fejleményeket. Közben elkísért minket a pincérnő az asztalunkhoz az első emeletre. Leülünk és kinézek a nagy ablakon, igaz már sötétedik, de így is látni, milyen szép a táj. Megértem, hogy ide jöttek pihenni barátaim.

- Nem fogok egész idő alatt zavarogni, holnap vissza is megyek a koliba... csak szükségem van egy kis társaságra... - magyarázkodom. Nem szeretném, hogy azt hinnék, hogy a nyakunkon tervezek lenni.
- Nem zavarsz! - vágja rá Kookie. - Látom, hogy szükséged van kis figyelemelterelésre!

Nem pont erre gondoltam, de először meg kell emésztenem az elmúlt pár nap történéseit. Átgondolni és utána cselekedni. Az elhatározásom után látom meg, ki jön fel a lépcsőn... Yoongi?! Jól látok? Kikerekednek a szemeim.