A sors keze - Yoonmin, Taekook

65

Yoongi szempontja

- Akkor ennyien leszünk? - kérdem meg a kis csapatot, ami még az osztálylétszám felét sem érte el. 23 diákból 9 akar bulizni?! Csak nekem gyanús?! Elindulunk a terem felé.

- Jól gondolom, hogy páran megint kiszöknek? - fordulok Jimin felé, miután a gyerekek bementek a különterembe.
- Gondolom, ez költői kérdés akart lenni. - feleli, pontosan ettől a választól tartottam. Ezek semmiből nem tanulnak?!  Ha nem rúgnak ki a történtek után, én többet nem vállalok kísérői szerepet egy kiránduláson sem! Erre mérget vehetnek. Nincs kedvem neveletlen és felelőtlen gyerekek miatt elveszteni az állásom. Gyerekek... már majdnem betöltötték a 18-at. Fegyelmezni őket lehetetlen, akkor jönnek a felháborodott szülők, hogy mit képzelünk magunkról.
- Ha megint bajba kerülnek, ki fognak rúgni! Miért nem használják azt a csöppnyi eszüket?! Azt hiszik nekik mindent szabad! Az igazgató sem tud mindent elintézni... Elegem van! - akadok ki.
- Ne stresszel! Nem lesz gond! - könnyű mondani. Értem, hogy szeretne megnyugtatni, de ezzel biztos nem fog. A tudat, hogy a diákok az éjszaka kellős közepén az utcán járkálnak egy idegen országban.

Követjük a diákokat a terembe. Jimin az osztálytársaihoz csatlakozik, leülnek a teremben. Én pedig az ablakhoz viszek egy széket és letelepedek rá. Kifelé bámulok.

Miközben a zene hangosan szól, senki sem táncol, pedig már egy órája átjöttünk a terembe. Csak összeülve az egyik asztalnál nyomkodják a mobiljukat. Megelégelve a helyzetet, kikapcsolom a zenét. Erre persze mindenki felnéz értetlen fejjel. 
- Ha itt ücsörögtök, akár vissza is mehettek a szobátokba... - jelentem ki egyhangúan.
- Miért, mit csináljunk? - kérdi az egyik lány.
- Honnan tudjam?! - akadok ki. - Bömböltettétek a zenét, gondoltam táncolni fogtok! De helyette a kibaszott telefonjaitokba meredtek. Ennek semmi értelme!
- Nincs hangulatunk a tánchoz...
- Akkor minek vagyunk itt?! Visszamegyünk a szobákba! - adom ki a "parancsot", mindenki mérges tekintettekkel jutalmaz. - Ha nem akartok még visszamenni, találjatok ki valamit! - ülök le a székbe és mérgesen bámulok ki az ablakon.

Pár perc tanácskozás után sikeresen eldöntötték, hogy megnéznek egy filmet. 
- Akkor kérem a mobilokat az asztalra tenni! - ennek szintúgy nem örülnek, de mindenki lenémítva leteszi az egyik asztalra a telefonját. Elhelyezkednek a kényelmes fotelokba és elindítom a filmet. 

Én is elhelyezkedem az egyik hátsó székben. Úgy látszik, ez a program tetszik nekik, mert nevetgélnek, majd sugdolózni kezdenek. Végre nem csak a mobiljukat bámulják. Jimin egy idő után hátrajön hozzám. Nagy boci szemekkel néz rám. Sajnos nem vagyok gondolatolvasó...
- Mi a gond? - súgom oda neki.
- Jó lenne némi édesség vagy csípsz, de azt senki sem hozott...
- Hát az sajnálatos...
- Egy sarokra innen van egy éjjel nappali, esetleg kimehetnék...
- Egyedül nem mehetsz... én nem hagyhatom itt a többieket... - intézném el a dolgot ennyivel. Tudom, hogy ő nem tenne semmit, amivel nekem ártana, de én tanultam a helyzetből és egyedül nem engedem ki, mert el is gyepálhatják. Durcin néz rám, de én állom nézését.
- Yejun megbízható... ha ketten kimehetnénk... - már megint kezdődik, miért nem tudják megérteni, hogy bajba kerülök, ha kiderül, hogy kiengedem őket.
- Rendben. De rajta ne kapjanak! - adom be a derekam, ha megkapják, ami akarnak, talán nyugi lesz. És az a srác egy stréber, nem fog hülyeséget csinálni.

Szerencsére a rendezvényterem földszinten van, így ügyesen kimásztak a fiúk az ablakon. Mármint Yejun macska kecsességével urgott ki. Jimin kishíján pofáraesett mert a lába megakadt az ablakpárkányban. Kezével tompította az esést, mosolyogva nyugtázta, hogy épségben leért a földre. Szorosan az épület mellett lebukva haladtak el az árnyak között, nehogy valaki kiszúrja őket. Vissza is ugyanilyen könnyen jutottak. Az esti program 2 film megnézése után zárult. Együtt visszatérünk az emeletünkre.
Ami szembetűnő és eléggé aggasztó az, hogy a tanárnő a folyosón egy fotelben ülve vár minket. Hogy csempészem be magamhoz így Jimint??? Túl közel van az ajtómhoz... Valahogy el kell terelnem a figyelmét, míg beslisszan. De mivel? 
- Jól sikerült a buli? - kérdi a tanárnő a diákoktól.
- Igen! - sokan még bólogattak is hozzá. Míg a kolléganőm a gyerekere figyel Jimin kezébe nyomom a kulcsom. Gyorsan zsebre vágta, mielőtt valaki meglátná. Ahogy a diákok kezdenek szétoszlani, rögtön megszólítom a tanárnőt. 
- Nem akartak szökni? - kérdem. Szerencsére pont háttal vagyunk az ajtónak, és a többiek is csapnak némi zajt. Nem foglalkozik senki Jiminnel, aki szép halkan fordítja el a kulcsot a zárban.
- Dehogynem! De nyakon csíptem őket! - mondja büszkén.
- Ez jól hangzik! De egész éjjel vigyáznunk kell rájuk? - érdeklődöm, mert én kibaszottul elfáradtam ahhoz, hogy reggelig talpon legyek, utána pedig megint kezdődik az egész előröl. Közben Jimin már bement a szobámba.
- Jaj dehogy is! Csak megvártam míg visszaérnek és lezárom a szintet, a hotel vezetőség megengedte és megkaptam a kulcsokat. Máris zárok! Jó éjt! - halássza elő a kulcsokat a nő és indul meg a lépcsőház felé. Elköszönök tőle és én is elindulok a szobába.

Mikor belépek Jimint már nem találom ott, a fürdőszobába távozott. Fürdés után csak bedőlünk az ágyba.
- Miért van az, hogy a tanárok mindig franciaágyban alszanak? - kérdi, de mire válaszolnék már be is alszik. - Jó éjszakát! - csókolok bele hajába.