A sors keze - Yoonmin, Taekook

78

May szemszöge

Apa értem küldte a kedvenc sofőrünket, hogy hazavigyen, mert fontos dolgot szeretne megbeszélni velem. Azt mondta, nem telefon téma. Kíváncsivá tett. Bár így keresztbe húzta a számításaimat. De szívesen térek haza, már hiányzott édesapám. Eredetileg Hoseokot szerettem volna hazáig követni. Meg szerettem volna lepni, hogy csak úgy beállítok hozzá. Így ez pár nappal tolódik, de mindenképp szeretnék pár napot tölteni vele a téli szünetben. Amikor nem kell bujkálnunk, nehogy meglássanak együtt. Remélem örülni fog nekem.

Mivel Ulsanig az út hosszú, zenét hallgatok, így nem annyira unalmas.

- Apa! - kiáltok, mikor meglátom a nappaliban rám várva.
- Ne szaladj, el fogsz esni! - próbál szigorúnak tűnni, de nem sikerül neki. Mikor oda érek, felkap és megpörget.
- Elszédültem... - mondom, mikor letesz. Ő pedig csak megmosolyogja, ahogy szédelegve a fejemet fogom. - Nem vicces!- biggyesztem le ajkaim.
- Hiányoztál kicsi lányom! - vallja be apu.
- Te is nagyon!  De már nem vagyok kicsi! - morgolódom.

Vacsora közben kikérdez, milyen eddig a suli, tanárok, osztálytársak és persze a kirándulás. Mutatok neki pár képet és videót. Látom nagyon meglepődött mennyi képet csináltam. Igazából Hoseoknak szerettem volna megmutatni, de nem volt időm rá. A fejedelmi vacsi után leülünk a nappaliba kettesben édesapámmal. Csak mi vagyunk egymásnak. Anyukámat 5 évvel ezelőtt vesztettem el egy közlekedési baleset közben. Mindkettőnket megviselt. Sóhajtok egy nagyot, apu érdeklődve szegezi rám tekintetét.
- Mi a baj? - ő aztán jól ismer, rögtön meglátja, ha valami nyomja a szívem.
- Semmi. Csak azon gondolkodtam, hogy mennyire szeretlek! - mondom egy keserédes mosollyal.
- Én is szeretlek! - feleli, közelebb húzódik hozzám és átölel.

- Nem is tudom, hogy kezdjek bele... - szól egy idő után, most aggódnom kellene?
- Mondjuk az elején... - mosolygok kínosan.
- Tudom, hogy téged nem igazán érdekelnek a céges dolgaim, de... - meséli el töviről hegyire a helyzetünket, amit csak csendben, mégis figyelmesen hallgatok.
- Ha jól értem, a két vállalat egyesülését egy házassággal pecsételnénk meg? Hozzá kellene mennem a másik vállalat tulajának fiához?! - akadok ki teljesen, de mielőtt szabadjára engedném az indulataim, felemeli a mutatóujját apám és ismét csendre int.
- Nem muszáj. Csak megkérdeztem. - feleli, de ezzel még nem nyugodtam meg.
- Most mondtad, hogy ragaszkodik a másik fél hozzá. Vagy rosszul értettem? - értetlenkedem.
- A Choi családban is van két lány...
- Akkor nem kifejezetten nekem kellene hozzámennem... Akkor rendben. Nem szeretnék egy vadidegenhez hozzámenni. - fejtem ki a problémám, közben meg is nyugodtam, hogy apám nem akar rávenni egy ilyen házzasságra.
- Egy osztályba jártok, annyira nem lenne idegen, pont ezért téged kérdeztünk meg legelőször. - nézek tágra nyílt szemekkel. - Park Jiminnek hívják a fiút. -teszi hozzá.
- Egy biztos, őt nem kérdezte még meg az apja. - ejtem ki meggondolatlanul. Nekem már megint túl nagy a szám.
- Szerinted, a fia tudta nélkül szervezi a házasságot? - képed el.
- Párkapcsolatban él...  - ennyit még elmondok apumnak, de a részletekbe nem avatom be.
- Remélem nem az üzleti vacsorán fogja csak megtudni. - viccelődik apám. Nem ismerem Jimin szüleit, de Jiminnek nem lett volna jó kedve a kiránduláson ha tudna apja terveiről. - Szeretnél eljönni?
- Persze. - vágom rá. Hátha kell Jiminnek egy kis támogatás.

A beszélgetés után azon gondolkodom, hogy felhívjam-e Jimint. De valószínű, mikor hazaért apja máris kész tények elé állíthatta. Nem kellene most ebbe belefolynom. Ha mégsem tudna róla, nem tőlem kellene megtudnia. Az is előfordulhat, hogy Choi lányok sem vállalják a házasságot. Nem az én dolgom, nem ütöm bele az orrom, döntöm el végül.

Apummal kellemes időt töltünk együtt, karácsonyi filmet nézünk. Nagyon várom már a karácsonyt. Én fogom főzni az ünnepi vacsorát, mint mindig. Apuval kettesben fogunk a karácsonyfa mellett ülni az ebédlőben. Ez hagyomány nálunk.

Reggel, mármint délben, felkelek. Már a Choi család megérkezett hozzánk. Megreggelizek és én is csatlakozom a többiekhez. A nappaliban vagyunk, a lányokkal csevegünk. Szívesen rákérdeztem volna, mit döntöttek a házassággal kapcsolatban, de mindig legyeskedett valaki körülöttünk, ezért nem tudtam.

Egyszerre indulunk el a Park család rezidenciájára. Hamar oda is érünk. Látom Jiminen, hogy örül, mikor meglát. A beszélgetésünkkor kiderül, apja tényleg nem mondta el neki, mit tervez.

Amikor a vacsora után a Park családfő kijelenti a házasságot, Jimin teljes mértékbe kiakad, persze jogosan. Ahogy ellenszegül apjának és bevallja, hogy meleg, egy nagy pofont is kaszál szegény. Még nekem is fájt.

Jimin apja elnézést kér a fia viselkedéséért és biztosít minket afelől, hogy fia csak megijedt a házasságtól és ezért félrebeszélt. Apám és a Choi szülők felajánlják, hogy a házasság nélkül is benne lennének a vállalatok egyesítésében. Ennek ellenére Park úr ragaszkodik a házassághoz, a fia majd megnyugszik és elfogadja sorsát. Milyen apa az ilyen?! Hogy lehet valaki ennyire egoista, hogy csak a saját érdekeit nézi és a fia életét is tönkre tenné ezért.

Mielőtt hazaindultunk volna még felmentem Jiminhez, próbáltam felvidítani, sajnos nem sikerült. Szívesen maradtam volna éjszakára is, hátha kicsit jobban érezné magát. De szeretne egyedül maradni, így apummal hazamegyünk.

Hazaúton, mikor csak ketten vagyunk, apu teljesen kiakadt a Park szülőkre. Beszélni fog a Choi családfővel, hogy apu nem támogatja a kényszerházasságot. Ha Jimin nem egyezik bele a házasságba, akkor mi visszalépünk.

Hazaérve egy jó forró fürdő után beesem az ágyba. Túl sok volt a mára az izgalomból.

Arra ébredek, hogy valaki a vállamat simogatja.
- Még 5 percet kérek! - dünnyögöm félálomban.
- Már elmúlt 10 óra és éhen halok! - nyavalyog apám.
- Akkor egyél! - mondom és a fejemre húzom a takarót.
- De én a drága lányommal szeretném elfogyasztani a reggelit. - hogy tud egy meglett férfi úgy nyavalyogni, mint egy tini?!
- Jól van! Máris összeszedem magam. - elhagyja apám a szobát és komótosan kikelek az ágyból, megmosakodom és felöltözöm.

Mikor leérek apa türelmetlenül ül már az asztal mellett, amint leteszem a hátsóm, már szervírozzák fel a reggelit. Legalább a szünetben engedhetné, hogy tovább aludjak.

- Apa - szólok hozzá, felnéz rám. - szeretném meglátogatni egy iskolatársamat... Elmehetek?
- Persze, melyik barátnődhöz mész?
- Nem ismered... - kérlek, ne mond, hogy hívjam el, hogy megismerhesd...
- Oh. - lepődik meg. - Új barátot találtál? Az jó! Hívd el, meg szeretném ismerni! - most kezdődik. - Elküldünk érte egy sofőrt, aki elhozza. Kérdezd meg, mi a kedvenc étele, megfőzessük. - megint fellelkesedett. Miért csinálja mindig ezt, mikor új barátokat találok? - Járt már a környéken? Megmutathassuk neki a várost. Merre lakik? - Néha falra tudnék apámtól mászni.
- Apa. - szólok közbe monológjába. - Nem lányról van szó. - teszem hozzá alig hallhatóan. Nagy levegőt vesz, szólni akar, de visszacsukja száját.