A sors keze - Yoonmin, Taekook

55

Jimin szemszöge

Alig kapok levegőt. Zihálni kezdek. Mi van velem? Miért nem kapok levegőt? A látásom homályossá válik. Elindulok a szobám felé, nehezen lépkedek előre. Megbotlom, de még időben elkapom egyik szoba kilincsét, amin fel is húzódzkodom. Az út további részét a falnak dőlve  teszem meg.  Mikor odaérek, megkönnyebbülök, de ez az érzés hamar távozik is, mert zárva van és kulcs sincs nálam. A zihálásom egyre csak erősödik és nem tudok ellene tenni. Érzem pulzusom is egekbe szökik. Megszédülök, az ajtó előtt térdre esek. Mi történik velem?! Próbálok felállni, ami nem megy, így leülök. Nem tudok tisztán gondolkodni. Mintha nem lennék a testem ura, tehetetlenül figyelek belülről. Mit tegyek most? Már a könnyeim is potyognak. Össze kell szednem magam! Akár hogy is próbálom visszanyerni testem felett az uralmat, nem sikerül. A pánik elhatalmasodik rajtam. Ha most nem teszek semmit, itt fogok meghalni!!  Meg kell próbálnom felállni! Kicsit megemelkedek és elkapom a kilincset, amin felhúzom magam. Vissza kell mennem a többiekhez... körbenézek.  Merre vannak? Merre induljak? Elnézek jobbra, majd balra. Persze ilyenkor senki sem járkál a folyosón. A falnak támaszkodva elindulok egyik irányba. Melyik szoba is volt? Miért nem hallok semmit sem. A folyosó végén levő ajtón átmegyek, ami egy erkélyre vezet. A szélére megyek és a friss levegőt beszívom. Először úgy érzem, sikerül lenyugodnom, de ismét a jövőre gondolok. Mi lesz, ha Yoongi mégis itt hagy egyedül? Ő visszaköltözik Daeguba, én pedig magányos leszek. A zihálás visszatér, könnyeim potyognak és a szívem a torkomban dobog és még fázni is kezdek. Itt fogok meghalni! Yoongit nem vesztíhetem el!

Yoongi szemszöge

- Várjon, én is megyek! - szólal meg Tae és utánam siet.
- May! Ne engedd, hogy túl sokat igyanak! - mondom az egyetlen személynek, akiben megbízom. 

- Biztos a szobátokba ment. - találgatok, ajtót magunk mögött becsukva indulnék is el.
- Nálam van a kulcs! - veszi ki a szoba kulcsát Taehyung a zsebéből.
- Először ezen az emeleten nézzünk szét... Remélem nem ment messzire, nem nézett ki túl jól. - adom ki a feladatot és szétválunk.

Több szobába is bekopogok, ahol az osztálytársai vannak elszállásolva, de nem járok sikerrel. Hol a fenében vagy, Jimin? Dőlök neki a folyosó falának, miután az egész emeletet végignéztem.
- Megtalálták Jimint? - kérdi May, aki az egyik szoba ajtaján lép ki.
- Nem. - felelem lemondóan.
- Akkor miért ácsorog itt? - förmed rám a saját diákom. - Tae merre van?
- A másik szárnyon. Itt már mindent megnéztem.
- Menjünk utána! - ragadja meg a karom és kezd maga után húzni. Ahogy bekanyarodunk a folyosón, majdnem összeütközünk Taehyunggal.
- Jimin kint van az erkélyen! Nem tudom, mi baja van, semmire sem reagál! - hadarja el.
Futva tesszük meg a kis utat az erkélyig.

Leguggolok Jimin elé és szólongatom, de még csak rám sem néz. Itt nagy gáz lehet.
- Jimin! Mi a baj? Kérlek, nézz rám! - vállára teszem a kezem és kicsit megrázom. De még csak meg sem mozdul. Nagyon aggódom. Mi okozhatta ezt az állapotot nála?
- Had próbáljam meg én! - szólal meg May, én pedig elengedem a szerelmem vállát és felállok mellőle. A lány leguggol és a tenyere Jimin arcán csattan. Nem olyan nagyot, de biztos kellemetlen lehetett. Meglepődök én és Tae is. Már majdnem lekiáltanám a lány fejét, mikor Jimin felnéz és a kezét az arcára teszi. A tekintete kicsit homályos még, de látom rajta, hogy kezd kitisztulni. Kisírt szemekkel néz körül, szerintem azt sem tudja, hol van.
- Bocsi, hogy megütöttelek! - mondja May és megveregeti vállát. - Most megyek telefonálni. - teszi hozzá és elhagyja az erkélyt. Megrökönyödve állok az erkélyen. Csak így lekever neki egy pofot és távozik?

- Jól vagy? - kérdem szerelmemtől és kezemet nyújtom, hogy felsegítsem.
- Nem... - megfogja kezem és magamhoz húzom, erősen megölelem.
- Fáj valamid? - engedem el, hogy ránézhessek. Szemei olyan meggyötörtnek tűnnek.
- Nem, de szédültem és alig kaptam levegőt... megijedtem... azt hittem, meg fogok halni. - törli le a könnyeit. - És fázom is.
- Akkor menjünk be! - mondja Tae, róla teljesen el is feledkeztem.
A fiúkat a szobájukba kísérem. Már éjfél is elmúlt, visszamegyek a többiekhez, hogy feloszlassam mára a partit. Nem igazán tetszett nekik, a maradék piát elvettem azzal, hogy holnap visszakapják este. Milyen jószívű tanár vagyok... vagy inkább rossz tanár, aki a 17 éves diákokat ivászatra motivál. Bár biztos, hogy valahogy úgyis ittak volna. Így legalább felügyelet alatt vannak. Nem értem a tanárnő, hogy tudja így párnára hajtani a fejét. Még azt sem ellenőrizte, meg van-e mindenki.

Jimin szemszöge

Elmesélem Taehyungnak, mi történt velem.
- Szerintem pánikrohamod volt! - mondja együttérzően.
- Attól, hogy elveszíthetem Yoongit? - kérdem.
- Ezen gondolkodtál, mikor rosszul lettél... szerintem beszélned kellene erről a tanár úrral. - tanácsolja legjobb barátom és úgy érzem igaza van. Felállok hirtelen az ágyról.
- Most kell beszélnem vele! - Tae bólint és nagy levegőt véve indulok el. Remélem már visszament a szobájába.

Bekopogok Yoongi szobájának ajtaján. Egy fürdőköpenyben nyit ajtót. Azt hiszem, ma nem szeretnék a pánékrohamról beszélgetni vele.
- Jimin? Minden rendben? - kérdi, de én csak a fedetlen kulcscsontjára tudok koncentrálni. Szó nélkül megcsókolom a fedetlen területet. A pasim egyik kezével átölel és behúz a szobába és rögtön becsukja és kulcsra zárja az ajtót. Nekinyom a falnak és a hajamba túr és hátrahúzza a fejem és belecsókol a nyakamba.
- Ahh... Ne hagyd abba! - súgom közel a füléhez. - Yoongi, szükségem van a közelségedre! - nyögöm miközben a nyakamat szívja. Faszom se érdekli, ha ez meglátszik holnap!