A sors keze - Yoonmin, Taekook

98

Jimin szemszöge

Február közepe van. Rájöttem, hogy honnan ismerős ez az elszigetelődéses sztori. A Twillight-ból, Edward elhagyja Bellát és ő nem mozdul ki, egészen míg Jacob ráveszi, hogy csináljon valamit... bár Yoongi sehova nem ment el. Sőt csak 2 emelet választ el minket, és nem is vámpír. A vérfarkas sem jön felvidítani. Lehet magamnak kellene kézbe venni az életem. 
Igaz másfél hónap telt el a szakításunk után, de még mindig szeretem Yoongit. Azt hiszem egyhamar nem is leszek szerelmes másba, de nem is akarok. Minek szeressek akárkit is, ha úgyis elhagy... 

Megcsörren a telóm, meg sem lepődöm, apám az. Hetente idegesít a hívásaival, pedig már a jegyeim is javultak.
- Fiam, meddig kell még kérlelni? - kérdi apám.
- Már annyira az agyamra mész, hogy ha annyira szeretnéd, hogy a fiad boldogtalanul éljen! Legyen, elveszem a lányt! De egy ujjal sem fogok sosem hozzáérni... unokákról ne is álmodj! - üvöltöm bele a mobilom mikrofonjába.
- Rendben, fiam! Ez a beszéd! A tavaszi szünetben megszervezzük a lagzit! - feleli jókedvűen apám, még elköszönni is elfelejt, csak leteszi a telefont. Igaz, én egy szót nem gondoltam komolyan, de apám ezt nem hallotta ki a szavaimból.

Nekem már édesmindegy mi történik velem, boldog sosem leszek már. Kinyitom a könyvet és tanulom a történelmet, amiből holnap dolgozatot írunk.

Taehyung szemszöge

Reggel a liftet várjuk Kookieval. Kinyilik az ajtó, milyen véletlen, Jimin áll egyedül benne.
- Sziasztok! - köszön ránk.
- Szia! - köszönünk vissza.
- Tanultál a törire? - kérdi Jimin, amin nagyon meglepődöm. Az utóbbi időben sosem kezdeményezett beszélgetést.
- Igen. Te?
- Persze! Csak olyat kérdezzen, ami meg is maradt a fejembe... - mondja, majd sóhajt egy nagyot.
- Ha valamit nem tudsz, majd segítek! Erre vannak a barátok. - mosolygom legjobb barátomra és átkarolom a vállát, mire visszamosolyog rám. Ez már haladás. Talán sikerült túltennie magát a dolgokon.

Becsengetnek, de az osztályfőnökünk még nincs itt, ami nagyon fura. Mindig előbb ér ide és beszélget velünk. Lehet elaludt? Vagy beteg? Egyszer csak Yoongi lép be az ajtón. Mindenki nagy szemekkel néz. Mit keres ő itt?
- Üljetek le! - szól a tanár úr, mindenki elfoglalja a helyét. - Sajnos nekem kell közölnöm veletek a rossz hírt, az osztályfőnökötöket autóbaleset érte tegnap... Súlyosan megsérült, de az állapota stabil. Amíg nem jön vissza, én fogom az osztály dolgait intézni.  - hadarja el Yoongi és néz körbe az osztályon. Mindenki szörnyülködik. Szegény osztályfőnök. Remélem hamar felépül.
- A történelmet ki fogja tanítani addig? - kérdi Jiyun.
- Azt Kim tanárnő veszi át, a mai dolgozatot meg fogjátok nála írni. - feleli. - Ha mára nincs semmi fontos megbeszélni való, akkor tanuljatok a dolgozatra, csendben! - adja ki a "parancsot", ő pedig elővesz egy halom papírt, ami valószínű a mi tegnapi rögdogánk és javítani kezdi. Gyanúm beigazolódik, mikor egyesével kezd el mindenkit a tanári asztalhoz hívni. Mindenkihez van pár megjegyzése, majd visszaülhet a helyére. 

Jimin szemszöge

Amikor a nevemet hallom Yoongi szájából, összerándul a gyomrom. Lassan felállok a helyemről és megfontolt léptekkel haladok az asztalhoz. Megállok szemben vele.
- Gyere mellém. - mutat maga mellé, nagyot nyelek. Mellé állok, majd kicsit meggörnyedek, hogy jobban lássam a papírt. - Ez most csak négyes. - jelenti ki és végig húzza az ujját az utolsó két mondaton, amit elrontottam. - Legközelebb figyelj az igeidőre és a helyes szórendre. - elmondja, hogy lett volna helyes és a kezembe nyomja a papírt, közben beszippantom az illatát, ami nagyon hiányzott. Szeretnél még a közelébe maradni, de nem lehet.
- Köszönöm. - elveszem a dolgozatom és a helyemre vánszorgom. Már nem olyan beszélni vele, mint az elején. A szünet utáni első két angol órára nem is mentem be. Az összes többi órára bejártam, de egész idő alatt ideges voltam és szorongtam.

Órák után rögtön visszamegyek a kollégiumba. Eszek pár falatot, majd az íróasztalhoz ülök. Megcsinálom a házit holnapra, majd az angol dolgozat kerül a kezem ügyébe. Átfutok a feladatokon, majd a figyelmem megakad Yoongi írásán, leírta nekem, mi volt a hibám a dolgozatban. Csak nézem a piros tintával írt sorokat, majd megborzongok. A téli szünetben mellettem javította a dolgozatokat. Sírhatnékom támad, de próbálom visszatartani. Pár könnycsepp mégis legördül az arcomon. Hiányzik. Miért nem tudok túljutni rajta?! El kellene felejtenem!

Mivel koncentrálni már nem tudok a tanulásra, a zuhanyzóba megyek és megnyitom a vizet. A gondolataim elkalandoznak arra az időszakra, amikor még boldog voltam Yoongival. Észre sem veszem én kezem a tagomra téved, csak akkor tudatosul, mit teszek, mikor már lihegve nyögöm a nevét. Hiányzik a gyengéd érintése. Végig simítok felső testemen, közben elképzelem, hogy ő vezeti végig kezét a mellkasomon és belecsíp a mellbimbómba. Felnyögök. Azóta, hogy szétmentünk, még csak ki sem vertem, nem éreztem, hogy szükségem lenne rá. De most annyira begerjedtem, magam sem értem. Egyre gyorsabban mozgatom a kezemet a tagomon. A másik kezemmel lenyúlok a hátsó bejáratomhoz és a mutatóujjammal körkörös irányba simogatom. Még sosem csináltam ilyet magamnak, de élvezem. Előre dőlök, hogy jobban hozzáférhessek a nyílásomhoz, először egyik ujjamat dugom fel. A kezdeti kellemetlen érzés hamar alábbhagy és a másodikat is mellé veszem. Két ujjal ujjazom magam, közben a másik kezemmel ugyanabban az iramban verem magamnak. Mikor elélvezem összerogyok a zuhanyban. Az extázis hamar alábbhagy és fájdalom nyilall a szívembe. Könnyezni kezdek, ami átvált sírásba. Pánikroham kerülget, de nehezen legyőzöm. Pár perc múlva kezd kitisztulni az agyam és feltápászkodom a padlóról. Megtörölközöm és felveszek gyorsan magamra egy melegítő nacit és egy pólót.

A pánikroham, amiről azt hittem, elkerül, ismét fojotgatni kezd. A fürdőszobámból kitámolygok, az ágy mellé ereszkedem és a légzésemmel küzdök. Mikor már érzem, hogy ezt nem fogom tudni egymagam leküzdeni, nagy hévvel felállok az ágy mellől és a fal mentén az ajtóig lépdelek. A kulcsot remegő kézzel fordítom el a zárban. Utolsó erőmmel kinyitom az ajtót, de kimenni már nem tudok, hanem előre dőlök. Csodával hatásos módon, a várt kemény padló helyett, két kéz karol átt. Próbálok felnézni, de nem megy. 
- Jimin, mi történt? - hallom meg volt párom hangját, amitől csak még jobban kezdek el zihálni. Ezek szerit Yoongi fogott meg, maga felé fordít és a tekintetéből ítélve aggódik miattam. Vagy csak beleképzelem? De mit keresett itt? 
- Jimin, hallasz? - kérdi egy másik hang, akinek a tulajdonosát nem sikerül azonnal azonosítanom. Csak mikor meglátom Yoongi mellett Hosoekot fölém hajolni, ismerem fel. Fáradtnak érzem magam, ezért egy pillanatra becsukom szemeim.

Mikor ismét kinyitom a szemem, már nem a folyosón, de nem is a szobámba vagyok. A kollégium gyengélkedőjén fekszem, mellettem Yoongi ül a székben és alszik. Az ablak felé nézek, már sötét van. Meddig lehettem eszméletlen? Miért van még mindig itt Yoongi?
- Látom felébredtél... jobban vagy? - kérdi kedvesen, minhta érdekelné...
- Igen... - lassan felülök az ágyon. Kezembe nyom egy pohár vizet.
- A nővér azt mondta valószínű kimerültség okozta az ájulásod... ne hajszold túl magad! 
- Rendben. - motyogom az orrom alatt.

Akaratom ellenére felkisér a szobámhoz. Becsukva magam mögött az ajtót, mély lélegzetet veszek és próbálom elkerülni a sírást illetve az újabb pánikrohamot. Amikor az ember azt hiszi, kezdi túltenni magát a szakításon, ismét előjönnek az emlékek. Nagy nehezen bedőlök az ágyba és kisvártatva elalszom.