A sors keze - Yoonmin, Taekook

89

Taehyung szemszöge

Már 4 napja vagyunk itt Kookie apja villájában. Még mindig nem tudom otthonosan érezni magam.
Állandóan fel-alá járkálnak a fegyveres emberek a házban. Fél füllel hallottam, hogy valami nagy "fogásra" készülnek. Szerencsére előttem nem beszélnek ilyen dolgokról. Lehet, ha megtudnám mit terveznek, már itt sem lennék.

- Tae? Figyelsz te rám? - kérdi szerelmem, miközben sétálunk a kis erdőben.
- Bocsi, elkalandoztam. - mondom szomorkásan. Még mindig nem bocsájtottam meg JK-nek a faházban történteket. Nem azt várom, hogy pitizzen nekem... csak... nem is tudom... úgy érzem a bizalmon, amit iránta éreztem csorba esett. Nem könnyű túltenni magam rajta.
Meg is hallhattunk volna ott.
- Mit szólnál, ha ma elmennénk kettesben vacsizni? - néz rám bizakodva. Megcsóválom a fejem. Majd lesütöm a fejem.

- Kookie? - szólók hozzá, miközben a frissen mosott ruháit hajtogatja. Felnéz rám kedves mosollyal az arcán.
- Mond, mit szeretnél? - jön ide hozzám és mellém ül az ágyra.
- Haza szeretnék menni... - felelem, bár úgy volt, egy hetet töltünk itt és utána megyünk együtt a szüleimhez, de nem bírom már itt tovább.
- Rendben... összepakolok és holnap délután mehetünk. - ajánlja fel.
- Jungkook... – sóhajtok egyet. - egyedül szeretnék menni... - mondom ki nagy nehezen, de most nekem kell egy kis egyedüllét.
- Értem. - lohad le arcáról a mosoly. - Felhozom a ruháidat, már azok is biztos megszáradtak...

Jungkook szemszöge

- Várj! - kiáltja utánam Tae, de nem állok meg. Kirohanok a szobából és a könnyeim kibuggyannak. Sírva megyek a háztartási szobába, nem törődve azzal, ki lát meg.

Ahogy becsapom magam mögött az ajtót, elé görnyedek. Hát tényleg mindent elrontottam. Már megint. Igaz, Tae nem azt mondta, hogy szakítani szeretne velem. De ez akkor is fáj.
Amióta itt vagyunk külön szobába alszunk és puszin kívül nem kaptam tőle mást.

Tudom, hogy hibáztam, mikor nem figyeltem rá eléggé. Mindig is jó előérzetei voltak, miért nem hallgattam rá, mikor azt mondta, valaki járkál a ház körül?!
Nem győztem az utóbbi napokban bocsánatért esedezni... de semmi hatása. Mit tegyek még?!

Akarata ellenére nem fogom magam mellett tartani. Ha menni akar, menjen. De félek, soha nem jön vissza hozzám. Bár lehet jobb lenne neki nélkülem... Majdnem meghalt miattam! Erre a gondolatra egy nagyot csapok a mögöttem lévő ajtóra. Ha apa nem jött volna értünk, mindketten halottak lennék!

Érett férfiként szeretnék viselkedni, de csak bőgők magamban, ahol senki sem lát...
Nagy levegőt veszek, és még van tízet, mire kezdek lenyugodni.
Már nem tudom, hányadszorra bújok el valahol és bömbölök, mint egy csecsemő...
Nyugodjunk meg! Tae nem szakítani akar, csak időt... amit meg is fog kapni. Ha egyedül szeretne lenni, akkor elengedem. Tudja, hogy szeretem és egy életre megtanultam a leckét. Vissza fog jönni hozzám.
Letörlöm a könnyeim és megmosom az arcom. Felnyalábolom szerelmem ruháit és visszatérek vele a szobába, mintha semmi sem történt volna, bár a kisírt szemeim nem erről árulkodnak.

Tae aggódva néz rám. Gondolom a sírástól vörös szemeimet vizslatja, de most ezt figyelmen kívül hagyjuk.
- Meghoztam a ruháid. - mosolyok rá amennyire csak megy. Felemelem a bőröndjét és az ágyra teszem.
- Be tudok pakolni! - áll fel az ágyról, de én visszahessegetem. Szépen összehajtogatva megpakolom a táskát, majd a sarokba gurítom.

- Megértem, hogy még mindig haragszol rám... ezért hagylak egyedül hazamenni. - nagy levegőt veszek, mert ismét elfog a sírhatnék. - De tudnod kell, szeretlek! Sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem! Tudom, mekkora seggfej voltam...
- Ne szabadkozz! - vág közbe. - Én is szeretlek! De helyre kell tennem pár dolgot magamban... Holnap reggelre szervezd meg nekem a hazautat!
- Rendben. Reggeli után valaki elvisz.

Magára hagyom szerelmem. Nagyon fáj ilyen sebzettnek látnom. Én tettem ezt vele, mekkora barom vagyok!

Másnap reggelre, ahogy kérte elintéztem neki a fuvart haza a szüleihez. Alig telt el fél óra, hogy távozott, már marcangolt a hiánya. Meg kell értenem, hogy kis egyedüllétre vágyik... Pár nap és viszont látom. Pontosabban 8 nap. Azt ki fogom bírni nélküle.

Este az ágyamon ülve nézegetem a mobilom. Reggel óta nem hallottam felőle. Nem hívott, nem írt. Mit tegyek?! Írjak én neki vagy felhívjam? Vagy tolakodásnak venni? Pár óra töprengés után, lefekvés előtt egy üzenetet írok neki, de csak annyit, hogy "jó éjt szerelmem!", amire nem jött válasz, míg elaludtam. Sőt reggel is hiába veszem elsőnek telefonom kezembe, nem kaptam választ, sőt, meg sem nézte, mit írtam neki. Ez kicsit fáj, lehangoltan indulok le reggelizni.

Amikor megcsörren a mobilom, olyan gyorsan kapok utána, hogy majdnem leesik az asztalról. Azt hittem, szerelmem hív, de Hoseok neve áll a kijelzőn... először szomorú leszek, mert nem az ő hívását vártam, de azért felveszem.
- Szia Hoseok! Mizu haver? - szólok bele.
- Szia Jungkook! Nem zavarlak? - már megint olyan udvarias, hogy legszívesebben adnék neki egy tockost.
- Dehogy zavarsz! Örülök, hogy hallok felőled!
- Tényleg nem szeretnélek zavarni, de te vagy az egyetlen barátom, akivel tudnék beszélni...
- Azt hittem May a legjobb barátod...
- Róla lenne szó... szeretnék tanácsot kérni...
- Ó... hát értem! Hol is laksz? – kérdem. Felajánlom, hogy elmegyek hozzá és személyesen dumálunk.
Mivel Hoseok közel 4 órás autóútra lakik tőlem, rögvest össze is készülődik, hogy még kora délután odaérjek. Legalább telik az idő és kicsit elterelődik a gondolatom.

- Sajnálom, hogy iderángattalak! - szabadkozik Hoseok. - Biztos hosszú és unalmas volt az út.
- Nyugi, semmi gáz!
- Lerángattalak Taehyung mellől... - és bele is talált abba a témába, amiről pont nem szeretnék beszélni vele.
- Nah! Behívsz? - biccentek a ház felé. - Vagy itt állunk egész este?
- Bocsi! Persze! Menjünk, de ne várj luxust nálunk...
- Hagyd már abba ezt a hülyeséget! Én is ugyanolyan ember vagyok, mint te! - mosolygok bátorítóan rá.

A ház tényleg nem nagy szám, de takaros és ez a fontos. Hoseok szülei és testvére kedvesen fogadtak. Anyja annyira örült, mikor meglátott, hogy szemének sem hitt. " Egy ilyen jóravaló fiatalember barátkozik a fiával..." Ha tudná, hogy apám egy maffiózó... nem tudom, hogy vélekedne rólam.
Hoseok felkisér a szobájába és pár perc néma csend után nagy nehezen megszólal.
- Azt hiszem... én... beleszerettem Maybe! - nyögi ki a problémáját. Bár én eddig is sejtettem, hogy ez többről szól a kapcsolatuk, mint egy egyszerű barátság...