A sors keze - Yoonmin, Taekook

130

Yoongi szemszöge

- Biztos mellém szeretnél ülni? - kérdem Hoseokot felszállás közben.
- Igen. Nem bírom May barátnőit... be nem tudják fogni a szájukat. Órák hosszat azt hallgatni, nem vagyok hajlandó! - ül le mellém.
A mellettünk lévő ülés szabad marad. Szomorúan nézek oda.
- Elképesztő, hogy apja képes volt megjelenni pont a kirándulás napján, hogy elvigye... - néz ő is az üres helyre, majd rám néz.
- Még szerencse, hogy időben megtudtam, mit tervez... - sóhajtok egyet. Csak remélni tudom, hogy jól cselekedtem. Mert még mindig nem vagyok biztos magamban.

Hoseok elővesz egy könyvet, kicsit megnyugodtam, hogy nem beszélgetni akar, így tudok kicsit pihenni. Becsukom szemeim, mihelyst felszállunk.

Jungkook szemszöge

Nincs kedvem a kiránduláshoz, inkább mentem volna Taevel, hogy vele legyek, mikor szembenéz szüleivel. Még ha nem is mutatta, láttam rajta, hogy egyre idegesebb lett, hogy közeledett az időpont, hogy hazamenjen. És még csak nem is szólt senkinek, hogy hazamegy.

- JK! - kapom fel a fejem, ahogy meghallom a nevem. - Te nem figyelsz rám! - akad ki az egyik osztálytársam.
- Bocsi! - kérek elnézést és kaparom meg a fejem.
- Csak egy kicsit legyél lazább! - ütögeti meg a vállam a srác és áll fel mellőlem az ülésről. Már itt is vagyunk? Kikecmergek a buszból és bemegyünk a reptérre. Nagyot sóhajtok. Ekkor kapok egy üzenetet.

"Jó utat! Szeretlek!" - küldte szerelmem. CSAK három hetet kell kibírnom nélküle. Meg fogok halni!

Jimin szemszöge

Miután Taehyung hazaindult, ismét egyedül lettem. Már most nem tudom, mihez kezdjek. És teljes két hétig be leszek zárva! De utána mi lesz? Igazából most tudatosodik bennem, hogy nem csak két hétig kell elbújnom apámtól, hanem egészen születésnapomig! Mi fogok addig csinálni?! Temetem kezeimbe arcom. 18 éves koromig a szüleim a gyámjaim, ha magukkal vinnének, megvan rá a joguk. Nem akarok apámmal menni. Remélem nem talál rám... De mi lesz a sulival?

Az ebédre rendelt kajához hozzá sem tudtam nyúlni. Érintetlenül beteszem a hűtőbe.

Azt hiszem ezt a bujkálósdit nem gondoltuk rendesen át.

Ha apám követi Yoongit, rám fog találni... félek... Mi lesz velem? És Yoongival?

Beállok a zuhany alá és megnyitom a hideg vizet. Felszisszenek, ahogy a víz a bőrömhöz ér. De most erre van szükségem. Tiszta fejjel kell átgondolnom a helyzetem.

Taehyung szemszöge

Behívott anya a nappaliba, majd apát és papát is. Mindenki ijedt tekintettel figyeli minden mozdulatom.
- Kérlek, ne legyetek már ilyenek! - szólalok meg, mert már nem bírtam tovább a kínos csendet.
- Örülök, hogy látlak, drága unokám! - végre megszólal a nagypapám és megölel. Erre volt szükségem, visszaölelek és elmosolyodom, de némi könnycsepp is gyűlik a szemem sarkán.
Anya odalép a bőröndömhöz, hogy a mosatlant elvigye, de megállítom.
- Hagyd csak! Nem érdemes most kimosni! Majd a farmon tartok egy nagymosást, az udvaron hamar megszárad minden! - papa ekkor enged az ölelésből.
- Ülj le, Taehyung! - szólal meg apám. Anya a kérésemnek eleget téve elengedi a táskám fogantyúját. Nagyon sóhajt és ő is leül, majd én és papa is. Nem tudom, mire számítsak. Vagy még is! Megint elkezdi, hogy ne menjek a tanyára, mert nem nekem való. Csak tönkre teszem a jövőmet.
- Apa, anya, papa! - közbeszólok, míg apa nem kezd bele a mondandójába. - Én már, mint mondtam, eldöntöttem! Nem tudtok meggyőzni már semmivel! - jelentem ki, nincs kedvem a szentbeszédhez. Főleg a hosszú út után. Elfáradtam és belefáradtam a vitákba.
- Pedig ezt meg kell hallgatnod! - csap egyet a kanapé karfájára apa, mikor felállnék a fotelből. Kicsit meghökkenek, még sosem volt ilyen erélyes. Visszaereszkedem a helyemre. - Nem mehetsz a farmra - kezd bele, de én nem várom meg a folytatást, felugrom a székből és mérgesen elfutok a szobámhoz, ahol az ajtót magam mögöt becsapom.

Az ágyra vetem magam és sírni kezdek. Miért nem értenek meg?

Pár perc múlva halk kopogást hallok meg az ajtó felől, majd nyikorog egyet, ahogy kinyitja valaki. Nem figyelek oda, hogy ki lehet az.
- Tae! - szólít meg lágy hangom papa, rögtön megfordulok és megölelem. A vállán sírok egy darabig, miközben ő a hátamat simogatja.

- Papa, te ugye mellettem állsz? - szipogom. - Együtt fogunk élni a farmon ketten, igaz?
- Eladom a farmot... - amint ezt meghallom felemelem fejem és mélyen papa szemébe nézek. - Ez az én döntésem volt, nem a szüleidé! Most lehetsz mérges RÁM! De már nem vagyok fiatal és szeretnék itt a városban élni... - meséli nagypapa. - már ki is néztem egy kis apartmant a közelben. Szeretnék a családom, rokonaim és régi barátaim körében eltölteni ezt a pár évet, ami még megadatik nekem...
- Ne mondj ilyet, papa! Te még nagyon sokáig fogsz élni! - vágok közbe és újból szoros ölelésbe vonom. Felnevet.
- Akkor sokáig élek még! De ha itt lakom, többet fogok veled és szüleiddel lenni... nekem most erre van szükségem, nem egy elszigetelt tanyára... Kérlek érts meg, kicsi unokám! - a végén megcsuklott a hangja és pár könnycsepp is elhagyja a szemeit.
- Papa, ha ezt szeretnéd... - értem meg, hogy papának most nemcsak rám van szüksége, hanem az egész család szeretetére és támogatására. Mennyire önző voltam, hogy csak magamra gondoltam eddig. Nem vettem észre, hogy nem csak én szenvedek és vágyom megértésre.

Miután kicsit sikerült megnyugodnom, lemegyek a nappaliba, ahol apa újságot olvas. Odamegyek hozzá és bocsánatot kérek tőle, amiért önző módon cselekedtem. Majd anyához lépek, aki a konyhában sertepertél és a kedven ételem készíti vacsorára. Megölelem, mire mindketten elsírjuk magunkat. Ők nem ellenem vannak, hanem a legjobbat szeretnék nekem... csak eddig nem voltam hajlandó ezt belátni.

- Apa, tudom kellemetlenséget okoztam neked... - nem biztos, hogy pont vacsora közben kellene erről beszélni, de amíg a szobámban gondolkoztam, rájöttem valamire, vagyis több dologra is. De az egyik nem várhat, most rögtön el kell mondanom. - vissza szeretnék menni a gimibe tanulni... tudom, kiiratkoztam, de elég meggondolatlan voltam... - vallom be. Nézek félve apámra.
- Még nem véglegesített a kiiratkozás... holnap felhívom az igazgatót... - feleli, miután a jól megrágott falatot lenyelte.
- Köszönöm!

Este kezembe veszem a mobilom és meglepődve veszem észre, Kookie csak egyszer hívott és egy üzenetet írt. Mi történt?! Eddig, ha nem ért el, ezerszer hívott és csomó üzenetet hagyott...

Hívásomra rögtön reagált. Bakker egész nap erre várhatott.
- Szia szerelmem! Hogy vagy? Minden rendben? Visszamenjek? - kérdi aggódással teli hangon. Egész végig rám gondolt és mégis visszafogta magát, hogy ne hívogasson egész álló nap, míg fel nem veszem. Azért ez teljesítmény nála.
- Szia! Természetesen minden rendben. - azért nem minden, mert még sok mindent át kell gondolnom... de ezt nem említem, ahogy azt sem, hogy mégsem költözöm a farmra. Majd, ha találkozunk, elmesélek neki mindent, töviről- hegyire. Teljesen hépköznapi dolgokról beszélgetünk... pl, hogy milyen volt az út haza illetve neki a hosszú repülés...

Jungkook szemszöge

Olyan üressnek érzem magam Tae nélkül. Mikor leszállt a repülő, próbáltam hívni barátom, de nem vette fel. Írtam egy üzit, hogy hívjon, ha tud... de még mindig nem reagált rá... pedig már késő este van. Aggódom, szülei hogy fogadták... Leszidták-e, hogy hazament, ahelyett, hogy az osztálykiránduláson részt vegyen? Vagy jól fogadták?

Az osztálytársaim azzal zaklatnak, hogy lazuljak el és érezzem jól magam, hisz ezért vagyunk itt. Igyak egy kicsit, attól jobban leszek, meg hasonlók.

Végül egyedül ülök a szobámban, mindenki szétszéledt már első estén. Én pedig a mobilom szorongatom.

Egyszer csak csörögni kezd. El sem hiszem, hogy párom neve van a kijelzőn. Amint észbe kapok, fel is veszem.

Úgy érzem valamit titkol Tae. Azt mondta, minden rendben, de nem vagyok biztos benne. Lehet nem szeretné elrontani a kirándulást esetleges rossz hírrel. De így csak még idegesebb vagyok. Hogy tudnék ellazulni?! Főleg nélküle...