A sors keze - Yoonmin, Taekook

103

Jimin szemszöge

Szinte mindenki elhagyta a kolit még tegnap, egy-két diák lézeng a területen. Már most magányosnak érzem magam. Mi lesz velem a tavaszi szünet végéig?! Unottan kelek ki az ágyból és lépek be a zuhanyzóba és veszem át a "pizsamám", mikor kopognak az ajtómon. Ki lehet az? Talán valamelyik tanár, akinek kiadták, hogy írják össze, ki marad a szünet idejére is a kollégiumba? 
Komótosan magamra húzom a felsőm és az ajtóhoz megyek, amin már másodszor kopogtatnak. Hangosabban szólok, hogy "megyek". Elfordítom a kulcsot a zárba és kitárom, döbbenve állok az ajtó elött. Bárki másra előbb számítottam, mint rá.
- Hogy kerülsz ide? - kérdem meghökkenve.
- Az utóbbi pár napban próbáltalak elérni, de sem a hívásaimra, sem az üzeneteimre nem válaszoltál! - feleli apám hangjában némi méreg érzékelhető. Kettőt találhat, miért nem vettem fel, tudtam mi akar... hogy menjek haza. Ezért sem vettem róla tudomást. - Eljöttem érted!
- Minek?! Hisz mondtam, hogy majd megyek! - mondom gúnyosan. Szinte aréb lök, hogy bekerüljön a szobámba. 
- Milyen kellemes itt! - mondja nyájasan. Ez aztán a hangulatváltás...
- Kérlek, menj el! Dolgom van!
- Dolgod?! Neked? Szedd össze a holmidat és látogass haza! - néz be a szekrénybe, majd az ágy alá, amint megtalálja, amit keres, elő is húzza az ágy alól. Az ágyamra dobja a táskám.
- Most nem megyek! Nem érek rá! Majd pénteken... bár nem értem miért ragaszkodsz ahhoz, hogy visszamenjek abba a házba, hisz kitagadtál... vagy már nem is emlékszel?!
- Jaj, fiam! Ne mondj ilyet! Beleegyeztél a házasságba, miért is tagadtalak volna ki!
- Csak azért mondtam, hogy ne zaklass vele! Egy percig sem gondoltam komolyan...
- Csak nem visszafogadott a kis szeretőd? - néz rám szúros tekintettel. 
- Tessék? - kérdek vissza ledöbbenve, honnan tud arról, hogy szakítottunk?
- Akkor nem! - mosolygás közben kivillantja fogait, ami undorra késztet. - Pakolj és megyünk haza!
- Csak hogy tisztázzuk! Még ha szakított is velem, az nem jelenti az, hogy elveszem azt a lányt! - ordítom el magam.
- Még meg fogod te gondolni magad! - nem akarok tovább veszekedni vele, úgy látom nincs értelme.

Sok kedvem nincs hazamenni, de mit tudok most tenni? A táskámba teszek pár dolgot, amíg összeszedem magam apám az ágyamon üldögél és látom rajta, mennyire öntelten néz rám. Miből gondolja, hogy meg fogom gondolni magam? Miért vegyek el egy olyan lányt, akit még csak nem is ismerek? Hol élünk mi, a múlt században?! Beletörődve sorsomba, hagyom el apámmal a kollégiumot.

Az autóút kétszer olyan hosszúnak tűnt, mint eddig valaha. Kellemetlen a csend. Egy idő után a mobilom és a füllhallgatoóm előveszem és zenét keresek. Egy darabig jól is esett a lejátszólistám hallgatása, de amint meghallom Yoongi kedvenc számát, elment tőle a kedvem. Letöltök gyors egy béna játékot a telefonomra és azzal játszom, míg be nem gördül a járgány a házunk elé.

Az utolsó alkalom, mikor itt jártam, már elkönyveltem, hogy sosem jövök vissza. Most mégis itt vagyok. A hely, ahol nem fogadnak el olyannak, mint amilyen vagyok... Lehet ezt még otthonnak, családnak nevezni? Jobban belegondolva lehet sosem volt ez az igazi otthonom. Annyira sosem törődtek vele, mit csinálok... csak a látszat legyen meg.

Együtt ülünk le vacsorázni, ekkor látom édesanyám ma először. Köszönök neki, de még csak rám sem hederít. Még a fejét is elfordítja. Nem tudom miért, de ez szíven szúrt. Kínos csend honol hármunk közt. Sokat nem is eszek, mert elment az étvágyam. Miután végeztem, felmegyek a szobámba és felhívom Taehyungot, hogy legalább kicsit legyen jobb kedvem. Azt nem említem neki, hogy eljöttem a koliból. Erről a helyzetről most még nem tudok beszélni. Hagyom, hogy ő meséljen, milyen a szállásuk illetve a kisváros. Kicsit megmelengeti a szívem, milyen átéléssel mesél. 

Reggel később ébredek, így egyedül reggelizhetek. A napom nem áll másból, mint netezésből és tvzésből. Este kimegyek a kertbe sétálni egyet. Leülök a padra és nézem a virágoskertet. Igaz, hogy tavasz van, de még elég hűvös az este. Végigvezetem az udvaron a tekintetem. A gyermekkorom még tele volt boldogsággal. Sok szép emlékem kötődik ide. Nyáron itt rohangáltunk a barátaimmal és medencéztünk. Ezek az emlékek olyan valótlannak tűnnek mára. 

A kertre nyíló ajtón keresztül megyek be a házba, mikor meghallom, hogy a főbejáraton keresztül apám érkezik. Egyik kezébe a laptopja meg csomó mappa, másikba a mobilja a fülénél és nagyban tárgyal valakivel. Így észre sem vesz, csendben a szobámba vonulok. 

A személyzetet még délben megkértem, hogy a vacsorát a szobámba tálalja, nincs kedvem a családommal lenni, még erre a kis időre sem.

Másnap reggel korán ébredek, úgy lopakodom le a konyháig. Nem szeretnék szüleimmel találkozni, ha esetleg az étkezőben lennének. Igazam volt, tényleg ott ülnek és kedélyesen beszélgetnek falatozgatás közben. Nélkülem mennyivel másabbak. Nem szeretnék többet velük étkezni. A konyhába besurranva kérem meg a szakácsot, hogy készítsen nekem valamit, amit helyben el is fogyasztok. Az ebéd és vacsora igényemet is leadtam a szakácsnál, ha már itt vagyok. Ahogy jöttem, úgy távozok vissza a szobámba. Csendben és feltűnés nélkül. Milyen gáz, hogy a saját családom elől kell bujkálnom. Bár szerintem nem éppen hiányzom nekik így ránézésre. 

Nassolni valóért jöttem le, de meghallom, hogy apa hazaér a cégtől. Beszélni szeretnék vele, de anyám megelőz és nyomába szegődik. Anyámmal amióta itthon vagyok, egy szót sem váltottunk. Miközben elhaladnak a nappali mellett fél füllel meghallom a nevem. Kíváncsi leszek, ezért követem őket. Apa dolgozó szobájába mennek be. Mielőtt még becsukódna az ajtó, megállítom a lábammal. Éppen annyira marad nyitva, hogy ne vegyék észre a rést rajta. Szerencsére anya sem nyúlt a kilincs után, hogy behúzza maga után. Körbenézek, hogy lát-e valaki, majd közel hajolok az ajtóhoz. Csak meg ne hallják, hogy itt vagyok.
- Én ezt nem bírom tovább! - panaszkodik anyám apámnak. Mi baja lehet?
- Légy egy kicsit még türelemmel! - csitítgatja apa. Miről lehet szó?
- Még meddig? - mordul fel ismét. - Három hónapja várok! Lépj közbe, kérlek! - a hangján nemcsak düh, hanem kétségbeesés is kihallatszik. Térjetek a lényegre, mert megöl a kíváncsiság. Mi zavarja anyát ennyire?

---------------------------------------------------------------------------------

Sajnos ismét a sok munka miatt nem tudtam előbb fejezetet hozni. Köszönöm a türelmet! Valószínű nyár végéig nem tudok túl gyakran írni, de igyekszem!