A sors keze - Yoonmin, Taekook

118

Taehyung szemszöge

Nagyon csodálkozom, mikor meglátom, ki hív ilyen későn. Anya az, a hideg végigfut a hátamon. Rossz előérzetem van. Kicsit lemaradok a barátaimtól, hogy nyugodtan beszélhessünk.
- Szia anya! - félve veszem fel a telefont.
- Kicsim... - csuklik el a hangja. Nagyot nyelek. - a nagyi a kórházban van... az orvosok szerint... - elsírja magát, ezért apa szól bele.  - Egy taxi úton van a kollégiumba. Tudom, mennyire szereted őt... Gondolom szeretnél még elbúcsúzni tőle...- Meginog a talpam alatt a talaj.

Egyszerűen nem tudom összeszedni magam. Még Kookienak sem tudom elmondani, mi történt. Akárhányszor bele szerettem volna kezdeni, nem jött ki egy hang sem a torkomon. Ezért némán szinte szaladva teszem meg az utat a koliig, szerelmemmel a nyomomba. A sokktól sírni sem tudtam.

Amint beérünk a koliba táskámba gyömöszölöm a fontos dolgaim.
- Nem tudom, mi történt, de veled megyek! Ilyen állapotban nem engedlek el egyedül. - mondja szerelmem és ő is pakolni kezd. Visszafojtom a könnyeim. El kell mondanom neki, mi történt.

- Nagyi, - sírógörcs keringet - haldoklik. - préselem ki a szavakat. Lerogyok az ágyra. JK mellém ül és átölel. Ezután sokáig csak a könnyeim potyogtak, nehéz volt összeszedni magam.

Nem sokkal később már a taxiban ülünk és Daeguba tartunk. Hajnalban fogunk hazaérni szüleimhez. Hiába üresek az utak, mégis úgy érzem nagyon lassan haladunk. Szeretnék már szüleimnél lenni. Nagyival lenni. Papa hogy lehet? Anyáékkal van? Vagy bent maradhatott mamámmal a kórházban? Mi van, ha nem érek oda időben és nem búcsúzhatok el nagyitól. 

De mit fogok mondani nagyimnak? Hogy tudom majd magam tartani, hogy ne sírjam el magam? Vannak neki fájdalmai? A gondolatok folyamatosan cikáznak az agyamba. Egy pillanatra sem tudok másra gondolni, csak a drága nagyira. Akinél annyi időt töltöttem és aki a második édesanyám.

A taxi a házunk előtt tesz ki, ahol már szüleim várnak. Betessékelnek minket. Papa a fotelban aludt el a nappaliban. Nem volt hajlandó bemenni a hálószobába pihenni. Szorosan megölelem apát és anyát. Apa szigorúan megparancsolja menjünk a szobámba és pihenjünk egyet. A dolgaim ledobom az ágyra és leülök. Fejem kezeim közé temetem. Hajnal 5 van, a kórházba 10-től lehet bemenni... Addig mit tegyek? Vele kellene most lennem, a kezét fogni.
Kookie elrángat a fürdőbe. Megengedi a vizet a fürdőkádba. Kedvetlenül, de bemászok szerelmem mellé a kádba.

Jungkook szemszöge

Nem tudom, hogyan tudnám elviselhetőbbé tenni szerelmem napjait, ami előtte áll. Szeretett nagymamája akármelyik pillanatban eltávozhat az élők sorából. Bár én nagyszüleimet nem ismertem, ezért sosem hiányoztak, de Tae mamájával párszor találkoztam és nagyon kedves asszony. Nekem is hiányozni fog. 
Kicsit irigykedtem, mikor Tae nagyija valamikor hetente kétszer is felhívta, hogy van a kis unokája. Jó kedvvel beszélgettek akár órák hosszat is, sosem akarta lerázni a nénit, mint minden más fiatal a rokonokat. Mindig nagy mosollyal mesélte miután lerakta a telefont, miről beszélgettek, mi újdonság van a tanyán. Olyan mintha mindig is ismertem volna az idős hölgyet. Amikor először találkoztunk rögtön a szívembe fogadtam, és remélem ő is így érez. 
De mégsem a rokonom, számomra mégsem olyan fájdalmas elveszíteni, mint páromnak. Fél életét a nagyszüleinél töltötte. 

Befekszünk az ágyba, szorosan átölelem, hogy tudja, én mellette vagyok és leszek egész végig. Egy idő után hallom a halk szuszogását. Becsukom szemeim és én is elalszom.

Reggel hangos szóváltásra ébredek. Álmosan próbálom beazonosítani, hol is vagyok. Ekkor tépi fel Tae az ajtót és viharzik be a szobába az ajtó hangos csapódással kattan a zárba.
- Mi történt? - ugrok ki az ágyból és a sírástól vörös arcú szerelmemhez lépek és átölelem. Belebújik ölelésembe.
- Az... orvosok... - nagyokat szipog. - azt mondják... - sírásban tör ki. Nem tudja befejezni, amit szeretett volna mondani, mert elájul. Ölembe kapom és nagy léptekkel hagyom el a szobát.
- Kim asszony! - kiabálok. - Tae rosszul van! - futok a nappaliban a kanapén ülő hölgyhöz, aki szintén kisírt szemekkel néz rám. A hallottak után felugrik és a fiához siet. Megsimogatja az arcát.
- Kisfiam! - suttogja. - Ébredj fel! - közben Tae apja is megérkezik a nappaliba és ijedten tekint ránk. Magához veszi az autó kulcsait és utasít, hogy kövessük.

A kórházba vezető úton sem sikerült felkelteni Taehyungot, ami nagyon aggasztó. Amint, hogy odaérünk, már ugrok is ki az autóból és veszem karjaimba szerelmem. A sürgősségi bejáratához sietek, hirtelen azt sem tudom, kihez forduljak. A pulthoz megyek és csak annyit nyögök ki "orvosra van szükség!", a pultban lévő hölgy felnéz és rögtön hívja az orvost. Közben megérkeznek szülei is. Kitolnak egy ágyat és ráfektetik és a szülőket faggatni kezdik. Párom beviszik a vizsgálóba, engem meg leültetnek. Míg az adatokat felveszik egyedül ülök és csak azon töprengek, már megint mit rontottam el. Miért nem vettem észre, hogy Tae nincs jól?! Bár tudom, hogy nagyon fáj neki, hogy mamája meg fog halni, de ezen felül nem vettem észre semmit.

Miután egy orvos megvizsgálja szerelmem, behívatja a szüleit. Engem egyedül hagynak a váróteremben. Én miért nem hallhatom, hogy van? Mégis csak a párja vagyok!

Végül az orvos csak annyit mondott, hogy kimerültség és a stressz okozhatta az ájulást. Infúzióra tették, és betolták egy szobába... további vizsgálatokat sem kértek... holnap hazamehet.

- Jungkook, - szólít meg Kim úr - mi elmegyünk megnézni a nagyit. Vigyázz addig Taehyungra! - én bólintok egyet. Megvárom míg beszállnak a liftbe, majd bemegyek a szobába, ahol Tae fekszik. Leülök mellé és várom, mikor ébred fel. Az orvos azt mondta, hogy nyugalomra van szüksége és hagyjuk aludni. DE ha közben távozik a mamája, biztos hibáztatni fogja magát örökre, hogy nem tudott elbúcsúznia tőle.

Mire szerelmem felébred, addigra szülei hazamennek, én kicsit tovább maradok. Sok hadakozás árán az orvosokkal engedték meg, hogy akár itt is éjszakázhassak párom oldalán. De mint mindig a pénz diktál, egy kis adomány a kórháznak és mik lehetségesek. Undorító, de ilyen világban élünk. Persze ez nekem kedvezett.
- Mi történt? - ébredezik Tae és ül fel. Segítek neki, a párnát a hát mögé teszem, hogy kényelmesebb legyen számára.
- Reggel elájultál... - magyarázom. Közben az ablakra tekint. Elképed, hogy kint már szürkület van.
- Eddig aludtam?! - próbál meg felállni az ágyból, de én megakadályozom benne. - Engedj, a nagyihoz kell mennem!
- Rendben! - nyugtatom meg és leáll az ellenkezéssel. - Kicsit várunk még és kiosonunk... egy emelettel felettünk van a szobája... - ígérem meg, hogy eljuttatom a mamájához.

Tervemet vacsora osztás után próbáljuk véghez vinni, ami nem lesz könnyű, mert csak ezen az osztályon három nővért láttam sertepertélni.

Az üres tányérokat este 7 óra után szedik össze, addigra segítettem szerelmemnek felöltözni. Hogy az ápoló ne vegye észre, hogy nem a kórházi ruhában van, nyakig betakarta magát és alvást színlelt, mikor kinyitódott az ajtó.
8 után már alig volt valaki a folyosókon, így lassan elindultunk. Csak a vészhelyzeti lift működött, ezért csak a lépcsőházon keresztül juthatunk el a másik szintre. De oda a nővér szoba előtt kell elmenni. Szerencsére ez nem bizonyult nehéznek.
Tae nagyi ajtajáig zökkenőmentesen jutottunk el. Halkan nyitunk be, az olvasó lámpa tompított fényében meglátjuk a nénit, ahogy félig ülő helyzetben alszik, közben a tv halk háttérzaja hallható. Tae odasiet hozzá, halkan mellé ül az ágyra. Lassan a másik oldalra megyek és a székben helyezkedem el.
Csendben ültünk, míg a néni fel nem riad. Rám néz fáradt szemeivel, látszik rajta, hogy ő már beletörődött, az elmúlásba.
Szerelmem is észreveszi, hogy a nagyi felébredt. Könnyes szemekkel ölelkeznek össze. A látványtól a szívem hasad meg.