A sors keze - Yoonmin, Taekook

133

Jimin szemszöge

Elkezdődött a nyári szünet. Sosem voltam az a kirándulós fajta vagy hasonló. Szerettem otthon lenni a négy fal közt, vagy haveroknál lenni... játszani vagy filmet nézni. Persze volt, hogy elmentünk bulizni vagy valamelyik haveromnál ittunk, mikor szülei nem voltak otthon. 

Most érzek először olyat, hogy csak úgy kimennék sétálni vagy kirándulni, akár a hegyekbe is. Gondolom, mindig az ellenkezőjére vágyik az ember, mint amit éppen elvárnak tőle, vagy amire helyzet kényszeríti. 
Amikor szüleim elmentek nyaralni, legtöbbször otthon maradtam, a haverok átjöttek és napokig még a napot sem láttuk. Most pedig arra vágyom, hogy kimozduljak. 

Nagyot sóhajtva elterülök Yoongi mellett a kanapén. Egy sorozatot nézünk, az ötödik résznél járunk, de már most nem emlékszem, miről is szól. 
- Álmos vagy? - kérdi Yoongi rám néz, közben megállítja a fimet.
- Nem... csak... - felülök és közelebb húzódok hozzá. - unatkozom. - nézek rá lehangolt tekintettel.
- Akkor mihez lenne kedved? - kérdi és már ki is kapcsolta a tv-t. Megölelem és szinte csak suttogom.
- Nem tudom!

(Pár nappal később)

- Tessék? - szól bele Yoongi a telefonba. Amikor megláttuk az igazgató nevét a kijelzőn, tudtuk semmi jóra nem számíthatunk. Szerelmem kihangosítja.
- ... az apja kétségbe van esve, - a mondat elejét nem hallottam, de attól tartok rólam van szó. - A fia elszökött otthonról! - az igazgató olyan drámaian adja elő a keletkezett helyzetet, hogy az oscar díjat is neki ítélnék. Gondolom a zsebébe csúszna egy két bankó, ha ő kerít elő valahonnan.
- Ez borzasztó! - feleli egyhangúan Yoongi, annyi érzéssel, mint egy fadarab. Legalább megjátszhatná, hogy meglepi, hogy eltűntem.
- Ön volt az osztályfőnöke... nem mondott semmit? Kérem gondolkozzon el... ha nem találja meg ma, akkor a rendőrséghez fordul... mégis csak kiskorú még... - sóhajtozik a férfi a vonal túlsó oldalán.
- Gondolkozom rajta, ha eszembe jut valami, értesítem. - ezzel bontja a vonalat és Yoongi arca elfehéredik. Néma csendben ülünk, egyikőnk sem tudja, mi tévők legyünk. Ha itt találnak rám, mindkettőnknek lőttek.

Egyszer csak megcsörren a mobilom, hirtelen megijedek, hogy apám valahogy megtudta, mi az új számom, de mikor meglátom Tae nevét, megkönnyebbülök.
- Szia! - köszönök bele.
- Szia! Ha nem ülsz, akkor most ülj le! - pár pillanat hatásszünet után folytatja. - Apád felhívta szüleim...
- Már csak ez hiányzott... - felelem mérgesen. - Nem elég, hogy az igazgatónak is szólt, aki most hívta Yoongit! Most mindenkit zaklatni fog, akivel valaha is kapcsolatban álltam... mi lesz a következő? - akadok ki.
- Nyugodj le! Nem tudja, hol vagy! - csitítgat Tae.
- De így nem fogok tudni normális életet élni sosem! - kezdenek potyogni a könnyeim.
- Ha betöltöd a 18-at már nem kell bujkálnod, mert nem kötelezhet semmire!
- De az még nagyon messze van... - szipogok. - Fáj, hogy be vagyok zárva! Élvezni akarom az életet! 

Miután Taehyunggal befejeztük a beszélgetést, ami kb abból állt, hogy a panaszkodásom hallgatta, Yoongi átölel.
- Kitalálunk valamit!

Hoseok szemszöge

- Persze, hogy a szóbelinek 3 nappal a kirándulás után kell lennie... szinte mindent elfelejtettem, amit eddig megtanultam. - mérgelődöm, miközben Mayjjel megyünk fel az egyetem lépcsőin az ötödik emeletre. Miért nem a lifttel megyünk? Mert akkor már rég kibobtam volna a taccsot. May belém karol és úgy lépünk ki a folyosóra. A gombóc a torkomon akad, mikor meglátom, mennyien jöttek elbeszélésre. Legszívesebben megfordulnék most rögtön, hogy itt nekem semmi esélyem, de a barátnőm visszatart.
- Ha már eljöttünk idáig, be is mész azon az ajtón! - suttogja közben a 504-es ajtóra mutat, ahol már javában folynak a szóbeli elbeszélések. Mivel az összes szék foglalt megállunk az egyik sarokban és nekidőlök a falnak. Érzem rajtam a szúrós tekinteteket. Egy méretre szabott öltönyt viselek, nem tudhatják, hogy szegény vagyok... akkor miért utálnak már most?!

Nemcsak egy teremben folynak a meghallgatások, így hamarabb fogynak a diákok. Egyszer csak a nevemet hallom meg, May rám néz, majd bólint. Elindulok az ajtó felé.

- Ugye, nem is volt vészes! - mosolyog rám a lány, miután becsukódott mögöttem az ajtó, de én egy szót sem tudtam kinyögni. Belém karol és indulunk is el lassan lefelé a lépcsőkön. Az aulában megállunk és May az automatából vesz nekem egy vizet, amit szinte egy huzamra meg is iszok. Kiszáradt a szám, amennyit dumáltattak a felvételiztetők.

Két hét múlva meg is érkezett az értesítő, felvettek az egyetemre ösztöndíjjal. Már csak nem szabad kibuknom.

Taehyung szemszöge

Fájó szívvel búcsúzom a farmtól. Nem csak én sírok, mikor a kulcsokat adjuk át az új tulajdonosoknak. Remélem, jól bánnak majd az állatokkal és karban tartják a házat és az istállót is.

Még az autóban ülve sem szólunk egymáshoz, csak csendben suhanunk el a szép táj és a tanyák mellett. Soha többé nem látom majd ezt a vidéket. Az út nagyon hosszúnak tűnt, szédültem és alig kaptam levegőt. Mire hazaértünk kicsit jobban éreztem magam, de levegőre volt szükségem, egy kis szabad térre, csak magamnak. Elmentem egyet sétálni egyedül a sötétbe. 
Papa kivette azt a kis apartman, amit kinézett és holnap költözik át. Jó hír, hogy sokat láthatom a nyáron, mivel csak 2 utcával arrébb van. Nem értem, miért nem lakik szüleimmel, hisz lenne bőven hely... de ebbe én már nem szólok bele.

Leülök a játszótérre és csak nézem a lágy szellőt, ahogy a fák leveleit lengeti az utcai lámpa fénye pedig visszacsillan az esőcseppeken. A nyári zápor nemrég maradt abba. A séta közben én is kaptam belőle egy keveset, de a meleg hamar meg is szárítja.

- Tae! - hallok meg egy ismerős hangot. - Hát itt vagy! - ér mellém Kookie.
- Valami baj van? - nézek rá nagy szemekkel.
- Nem, csak úgy eltűntél, míg én felvittem a táskám... - magyarázkodik lebiggyesztett ajakkal.
- Bocsi, csak szükségem volt egy kis egyedüllétre. - mondom őszintén.
- Akkor én leülök a másik padra. - mutat a játszótér másik felére. - Ott várlak...  - indul el, meg szeretném állítani, hogy nem muszáj, de halkan hozzá teszi - akár örökké ... - elmosolyodom és hagyom, hogy a másik padhoz menjen és elüljön. Elég nagy a park, de még simán kiveszem, hogy ott ül és rám vár. Olyan jó érzés, hogy számíthatok valakire.