Szerelmem I.

1.rész

Lilla POV

-Szia! Ne haragudj, beszélsz angolul?

Szólítottam meg egy arra sétáló, elegáns, maszkot és napszemüveget viselő, ennek ellenére fiatalnak tűnő férfit. Hátha.
Ő kivette a fülhallgatóját és visszakérdezett valamit koreaiul. Szuper, most már biztos, hogy elkések, mivel teljesen elnavigáltam magam itt Szöulban.
Legyintettem egyet és morogtam a bajszom alatt,hogy "hagyjuk". Már épp fordultam volna el tőle mikor utánam szólt, hogy várjak. Angolul.
Hurrá! Végre meghallgatták imáimat az égiek.
-Tudnál segÍteni? Ezt a címet keresem, állásinterjúm lesz, de teljesen eltévedem.
-Mutasd - mondta a papírcetlire bökve, amit a kezemben szorongattam.
Ekkor feltolta a szemüveget. Azt hittem elájulok.
Uramisten! Ez Kim NamJoon alias RM, a BTS leadere. Teljesen lefagytam egy pillanatra. Aztán rádöbbentem a valóságra. Ők voltak a fő ok, hogy el akartam jutni Dél-Koreába az ásziai utazásom során. Erre itt állok elveszve, egy bentlakásos állásra vadászva mert egy fityingem sincs lassacskán és kibe futok bele? Persze, hogy a kedvenc együttesem egyik tagjába. Kedvem lett volna elsírni magam, de nem akartam még nagyobb blamát magamnak, Így meghajoltam és ezt mondtam:
-Köszönöm a segÍtséget, RM.
Ő meglepődve nézett rám, majd riadtan körbe, hogy hallotta-e valaki.
Szerencsére az emberek távolabb voltak tőlünk és egyébént se foglalkoztak velem. Nem mondom, hogy barátságtalanok a koreaiak, de eddigi sikertelenségem kicsit elbizonytalanÍtott velük kapcsolatban.
Mondjuk lehet ha én lettem volna a helyükben, én se akartam volna egy idegesen rohangáló és gesztikuláló turistának segÍteni.
Ránéztem és szó szerint bámultam. A szemei annyira szépek élőben. A képek, akármilyen jók, a felét sem adják vissza.
Itt állok, mint egy rakás szerencsétlenség és bámulom őt, mintha még sose láttam ilyen csodát. Ami azért legyünk őszinték, így is volt.
Szedd össze magad, utasított a józan eszem. Mondj már valamit, ne csak állj, mint egy szamár!
-Kérlek, vedd vissza a szemüveget! Ha felismernek, lesz itt ne mulass!
-Az meglehet- válaszolta kis fintorral és már vissza is bigyesztette a napszemüveget az orrára- Na mutasd, mit keresel, hátha tudok segÍteni.
Kissé remegő kézzel elétartottam a fecnit.
-Tudom hol van. Gyere, elkísérlek és közben beszélgetünk egy kicsit, oké?- kérdezte kedvesen.
A szívem majd kiugrott a helyéről erre, de próbáltam viselkedni.
-Nagyon szépen köszönöm, de nem akarlak feltartani. Biztos nagyon elfoglalt vagy. Ha megmutatod nagyjából merre induljak már az is elég.
-Semmi gond, ráérek. Amúgy is arrafelé megyek, Így összeköthetjük a kellemest a hasznossal- mosolygott a hangja.
Kellemest a hasznossal? Nekem kellemes és hasznos is, de hogy őneki melyik arról elképzelésem se volt.
-Szóval felismertél?
-Téged nem nehéz, elvégre egy világhírű KPOP-banda vezetője vagy.- válaszoltam szűkszavúan. Próbáltam a fangörcsöm kordában tartani. Azt hittem elájulok. Itt sétálok Szöulban egy világsztárral, aki kellemesen cseverészik velem és közben talán még meg is ment a hajléktalanságtól. Már ha enyém lesz az állás. Muszáj megkapnom. Ez az ázsiai utazás életem legizgalmasabb kalandja. Vagy legalábbis az volt egy darabig, de aztán egyik pillanatról a másikra rémálommá vált. Minden klappolt, de egyszercsak beindult a dominó-effektus. Egy éve, miután szakítottam az exemmel, aki az első és egyetlen férfi volt az életemben, elhatároztam, hogy megcsinálom. Összegyűjtök elég pénzt és világot látok. MegtakarÍtottam minden forintot, amit csak tudtam és vártam a megfelelő alkalomra. Szerencsémre a szakÍtás után sikerült megegyeznem az egyik kolléganőmmel a szállodából, hogy kiveszem az egyik szobát a lakásában és megegyeztünk egy viszonylag kis összegben. Szóval elkezdhettem tervezgetni. Végül négy országot választottam: Thaiföld, KÍna, Japán és persze Dél-Korea. Amikor ősszel szóltak, hogy tavasszal átépítés alatt leszünk, éreztem, hogy itt az idő. Mindenkit elküldenek fizetetlen szabadságra, ez mondjuk nem olyan jó hír, de mit van mit tenni. A kolléganőm sírt is egy sort, de ő se tehetett ellene semmit. A szállodai kapcsolataimon keresztül elintéztem a vízumokat. Mikor lezárták a szállodát, összepakoltam a kis bőröndömet csupa könnyen mosható, nem gyűrődő ruhával és február 2.-án neki indultam. A jegyek már megvoltak, a szállások kifizetve és volt elég költőpénzem is. Szuper. Két hét Thaiföld az első állomás. Elvarázsolt. Új ízek, új színek és egy teljesen más kultúra. Barangoltam a kis falvakban, fürödtem a kis lagúnákban és jókat ettem. Már amit mertem, mert azért volt ami elrettentett. Utána következett Kína. Bejártam a piacokat a hatalmas felhőkarcolók tövében. Elmenetm a rizsföldekhez és a teaültetvényekhez. Varázslatos. Az igazi vidék. Minden szuper volt, aztán elkezdtem furán érezni magam, ledöntött valami egzotikus láz vagy lehet az étel, nem tudom. Egy hétig feküdtem kórházban. Mikor magamhoz tértem, benyújtották a számlát. Elment szinte az összes költőpénzem. Annyim maradt, hogy a reptérre még kijussak, mert már várt rám Korea. A repülőúton bevillant, hogy a már meglévő, Japánba és aztán Magyarországra szóló repjegyeket pénzzé teszem és Koreában megpróbálok valami munkát keresni mint babysitter vagy ilyesmi. A motel két hétre volt foglalva és fizetve , de a vÍzumom három hónapra szólt, szóval ez működhet. A követségre csak a legvégső esetben akartam menni. Keresgélni kezdtem és ahogy az lenni szokott, semmi... Ám az élet itt nagyon drága, úgyhogy a pénzem lassan fogyatkozni kezdett. És holnap a szobát is el kell hagynom, mert letelt a két hét. Ma reggel kevéske pénzem maradékából vettem egy kávét és egy koreai-angol újságot. Hátha van benne valami hasznos, mondjuk "Hogy éljünk hajléktalanként Szöulben? 10 tipp" vagy ilyesmi. Jó, oké, ennyire hülye nem vagyok. Az apróhirdetésekért vettem meg. És akkor hallelujah! Szinte azonnal megakadt a szemem egy hirdetésen.

" Bentlakásos házvezetőnőt keresünk angol nyelvtudással. 25-35 év között. Részletekért kérem hÍvja a következő számot: 82-2-3444-0104."

Biztos egy itt lakó külföldi családhoz keresnek valakit, aki ügyel a gyerekekre és vezeti a háztartást. Ez nekem való munka. Takarítani és főzni kiválóan tudok, 1-2 gyerekkel meg elboldogulok. Gyorsan felhívtam a megadott számot. Bemutatkoztam és mondtam, hogy a meghirdetett bejárónői állás miatt hívtam. A vonal végén lévő kimért női hang lediktált egy címet, amit sebtiben lefirkantottam és közölte, hogy délután 2-re legyek ott. Annyira izgatott lettem, hogy nem is tudom hogyan, de valahol rossz felé fordultam és eltévedtem.
-Min gondolkodsz ennyire?- kérdezte NamJoon.
Ó, basszus! A félisten itt mellettem tényleg beszélgetni akar.
-Nem akartam udvariatlan lenni, sajnálom. De az életem éppen tótágast áll- sütöttem le a szemem.
-Mi a baj?
Úgy éreztem, hogy tényleg érdekli, Így elmeséltem neki a helyzetem. Persze cenzúrázottan és a borzalmasabb részeket kihagytam, ahogy azt is, hogy talán még egy étkezésre van pénzem aztán nem tudom mi lesz. De nem hiába 148-as az IQ-ja. A közbevetett kérdéseiből éreztem, hogy tudja ez nem minden. Ám volt olyan kedves és udvarias, hogy ne feszegesse túlzottan. Ahogy beszélgettünk lassan felengedtem. Ám ez azt is jelentette, hogy kezdett rajtam eluralkodni a fangirl érzés.
-Megérkeztünk- állt meg hirtelen és egy irodaépületre mutatott. Vetettem oda egy gyors pillantást, biztos itt dolgozik a családfő, azért kellett idejönni. Majd kiderül.

Újra NamJoonra néztem. Nem tudtam tovább tűrtőztetni magam. Ez egy soha vissza nem térő alkalom.
-Nem akarok feltűnést kelteni, de van nálam egy photocardod. Ha nem nagy gond, aláírnád?
És már vettem is elő a pénztárcámat, amiben a 7 kép lapult.
-ARMY vagy?- kérdezte csodálkozva.
-Igen, de ne aggódj, tudok viselkedni, csak csendben imádlak!- kacsintottam rá.- Sokkal tartozom neked, rám szántad az értékes idődet, hogy elkísérj. Meg se fordul a fejemben, hogy felhívjam rád a figyelmet. Ha nem akarod, nem kell aláírnod. Csak gondoltam itt a soha vissza nem térő alkalom- mondtam neki komoly arccal.
-Oké, add ide gyorsan! Van tollad is esetleg?- tapogatta a zsebét, gondolom nem talált magánál egyet sem.
Odaadtam a képet a kezébe és keresgélni kezdtem a táskámban. A kezembe akadt a telefonom, a képernyő felvillant és megláttam hogy 2 perc múlva 2 óra. Ijedten ránéztem, aztán Namjoonra.
-Basszus, el fogok késni!- annyira ideges lettem, hogy eliramodtam. Már csak az irodaház ajtajából pillantottam vissza. Ő csak állt ott, kezében a fotójával. Én nem vagyok normális.