Szerelmem I.

170.rész

Lilla POV

- Mondtam, hogy elutasították a vízumkérelmemet Amerikába?
Jiminie már hozzámtapadva aludt. Miután a szobámba mentünk, átöltöztünk a fürdőben és lefeküdtünk. Még beszélgetett ő is Lizával kicsit, a telefonról leginkább, de aztán ásítozni kezdett. Egy kis idő múlva már csak hallgatott minket, utána álomba merült. Liza elmesélte, hogy hívta fel Namjoon, amikor Busan-ban voltunk, meg a többi részletet, amit eddig nem tudtam.
- Igen, mondtad.- sóhajtott a húgom.- De, Lilla... igaza van. Minden rendben lesz. Vigyáznak rá és ha ott lennél, akkor meg végig miattad aggódna.
- De jó, hogy ilyen részletesen elmeséltem...- húztam a szám.
- Igen, jó. Így legalább igazat adhatok neki.
- Ja. Te meg a hat másik.- duzzogtam.
- Mert igazunk van és te is tudod.
- Tudom... tudom.- sóhajtottam.
- Tudom, hogy tudod. Csak szar, igaz?
- Az. Mert féltem.
Jiminie mozgolódni kezdett. Megsimogattam a haját. Közelebb bújt... és a takaró alatt a keze...
- Ne mondd ki! Látom, hogy mit csinál... komolyan megfogta a...- prüszkölt a húgom.
- Halkabban... alszik. Ez önkéntelen. Cicimániás.
- Lillaaaa...
- Mondom, hogy halkabban.- kuncogtam.
- Oké, de állítsd le, ha...
- Le fogom, nyugi.
Jiminie utána már nem mocorgott. És nem is tapizott, szerencsére. Nem akartam ez miatt felébreszteni, de én se akartam egy ágyban a húgommal... értitek. Beszélgettünk még egy darabig, elmondta mi a helyzet otthon, de már be-bebólintott.
- Aludj! Jó éjt!- súgtam.
- Szép álmokat!
- Neked is.

Jimin POV

Hideg az ágy... az angyalkám biztos kávét ment csinálni. Nemsokára kelni kell. Hol a párnája? Elkezdtem húzni... miért nem jön... mi a franc? Valami mozog...
- Jó reggelt!
Ó, basszus...
- Jó reggelt! Bocsánat.- nyitottam ki a szemem.
- Nem probléma.
Felvette a telefonját. A felét értettem, amit angolul mondott, de azért jó ez az app. Az enyémre is letöltöttük, így kézbe vettem. Akkor beszélgessünk...
- Lilla kávét csinál. Figyelmeztetett, hogy párnatolvaj vagy.
- Igen... megesik néha.
Csúfondárosan mosolygott. Ehhez nem kell fordító.
- Jó, beismerem: állandóan.- ismertem be.- Hogy aludtál?
- Jól. És te?
- Én is. Kérdezhetek?
- Persze. Mire vagy kiváncsi?
- Milyen volt... régen? Gyerekkorotokban?
- Mamáék azzal viccelődtek, hogy csak hároméves koráig volt gyerek. Aztán megszülettem én és anya lett. Komolyan. Etetett, fürdetett, pelenkázott. Megtanított járni, beszélni... mindent.
Elképzeltem, ahogy a kis fürtös fejével magyaráz a kistestvérének. Édes lehetett. Liza is mosolygott az emlékek hatására.
- Azt mondta, hogy csak egy évet járt óvodába?
- Hogyhogy?- csodálkoztam. Elrévedt a tekintete.
- Amikor beteg voltam... megkérte papát, hogy tanítsa meg olvasni. Hogy olvashasson nekem. Meg írni... és írt nekem, amikor kórházban voltam. Mama olvasta fel. Szerencsére meggyógyultam, ment minden tovább normálisan, de az óvoda már untatta. Okosabb volt, mint a többiek és iskolaérettnek nyilvánították. Pedig évvesztes lett volna. Aztán én meg őt kértem meg, hogy tanítson. Hogy én se legyek évvesztes.
- És ő megtanított.
- Igen.- bólintott.- Azért is volt lelkiismeretfurdalásom az exe miatt. Egészen addig, ugye, ott voltam vele. Mindent együtt csináltunk. Aztán én elmentem egyetemre... 200 km-re és magányos volt.
- Azt mondta, hogy...
- Tudom, tudom. Nem az én hibám. De én akkor is így éreztem. El voltam foglalva a tanulmányaimmal... meg a saját problémáimmal.
Nyílt az ajtó. Az angyalkám volt, tálcával a kezében.
- Jó reggelt! Jó reggelt!- mosolygott ránk.- Gondoltam, hogy fent lesztek. Hoztam kávét meg egy vendéget.
Tannie már fent is volt az ágyon. Összevissza ugrált rajtam, aztán átment megszimatolni a húgát. Ő kuncogva tűrte meg beszélt hozzá. Használjuk csak ki a lehetőséget...
- Hol a puszim?- tartottam a szám.
- Itt.- lerakta a tálcát és már a karjaimban is volt.- Szépet álmodtál?- kérdezte a száz puszi után. Annyi volt. Számoltam.
- Igen, szépet.- játszottam a hajával.
- Mit?- simogatta meg az arcom.
- Néztük a felhőket, mint akkor... a tisztáson. Beszélgettünk, nevettünk.
- Ennyi?- kajánul mosolygott.
- Aztán egyszercsak nem volt rajtad bugyi.- haraptam be a szám.
- Ki gondolta volna...-  adott egy eszkimópuszit.
- Az álmainkat nem tudjuk irányítani.- rántottam meg a vállam. És ez egy nagyon jó álom volt.
- De valóra tudjuk váltani.- súgta a számra. Ó, ígéret-szagot érzek...