Szerelmem I.

106.rész

Lilla POV

Lefagytam. Megfenyegették. Megint. Valaki, egy eszement állat, meg akarja ölni. A texasi koncerten szeptemberben. Miközben a SERENDIPITY-t énekli. Könnybe lábadt a szemem.
- Jiminie...- odabújtam az oldalához. Átkarolt.
- Nem lesz semmi baj, jagiya.- mondta, de szomorú volt a hangja. Megint bántják. Miért? Nem tett semmi rosszat.
- Nem hagyjuk, hogy baja essen. A cég és az amerikai ARMY-k is felvették már a kapcsolatot a rendőrséggel és az FBI-jal.- mondta Choi határozottan.- Kim-nim kézben tartja a dolgokat.
- A többiek tudják?- kérdezte Jimin.
- Igen.- bólintott Choi.
- Menjünk haza, szerelmem.- cirógattam meg az arcát. Megpuszilta a homlokom és szorosan megölelt.
- Igen, menjünk.- simogatta a hajam. Szótlanul bementünk a házba. A hálóban megállítottam.
- Tudok valamit tenni? Segíteni? Bármit?
- Szeress.- suttogta.
- Szeretlek.- húztam a fejét a vállamra. Rögtön odabújt. Simogatni kezdtem a hátát.
- Tényleg nem lesz baj. Tavaly is megfenyegettek. Namjoon-hyung-ot is pár éve.- mormolta a nyakamba.- Pakoljunk.- fújt egyet. Adott egy puszit. Remegett az ajka.
- Rendben, szerelmem. De itt vagyok. Ha beszélgetnél.- néztem a szemébe.
- Köszönöm.
Zaklatott, még le kell nyugodnia. Nem akarom erőltetni. Csendben elkezdtük összeszedni a cuccainkat. Amikor végeztünk, Jiminie és Choi kivitte a táskákat a kocsiba. Mégegyszer körbementem, hogy ne maradjon ott semmi. Beszálltunk az autóba és elindultunk haza. Jiminie úgy fogta a kezem mintha fuldokolna és én lennék a mentőöve. De nem szólalt meg, csak nézett kifelé az ablakon. Nem akartam háborgatni, de valami beugrott.
- Jiminie?
- Igen, jagiya?- rám nézett.
- Fel kéne hívnod a szüleidet. Biztos ők is hallották már.
- Ó, basszus! Valószínűleg igazad van.- húzta a száját.- Majd felhívom őket.
Hallgattunk tovább egy darabig. A szemem sarkából figyeltem.
- Jagi...- szólalt meg halkan.
- Igen, szerelmem?- fordultam oda hozzá. Az arca eltorzult és vörös volt az elfojtott sírástól. Megszakadt érte a szívem. A vállánál fogva magamhoz húztam. Rámborult és hüppögni kezdett. Lassan simogattam a hátát, haját, mindenét. Ki kell engednie magából.
- Sajnálom. Minden olyan... jó volt... és most...- szipogta a vállamba.- Miért kellett elrontaniuk?- szinte zokogott.
- Nem rontották el. Elszomorítottak, az igaz. Ettől függetlenül én boldog vagyok.
- Boldog?- nézett rám. Lefolyt két kövér könnycsepp az arcán. Az enyémen is.
- Igen. Van egy szerelmem, aki viszont szeret.- letöröltem az arcát a pulcsim ujjával.- Szerencsés vagyok és boldog. Azok az emberek, akik ilyenekben élik ki magukat, nem tudják mi a szeretet. Hogy mi a szerelem. Szánom őket. Szerencsétlenek és boldogtalanok.- megtöröltem a saját arcomat is.
- Szeretlek.- megsimogatta az arcomat.- Nagyon-nagyon szeretlek.- adott egy sós puszit.
- Én is szeretlek téged. Nagyon-nagyon.- két kézbe fogtam az arcát. Visszabújt hozzám és lassan lenyugodott.
- Hogy csinálod? Hogy tudsz ennyire... összeszedett lenni?- mondta egy kis idő múlva.
- Higgy nekem, elég durva dolgok jártak a fejemben. Vulgárisak és erőszakosak.- hangosan kifújtam a levegőt.- De az soha nem megoldás. És pont a múltkor tartottam hegyi beszédet nektek, hogy ne hagyjátok, hogy elvegyék tőletek a jó dolgokat, a szép emlékeket.- megpusziltam a homlokát és sóhajtottam.- Tőlem sem fogják. A tegnap este és a ma délelőtt csodálatos volt.- súgtam a fülébe.
- Igen, az volt.- felemelte a fejét és megcsókolt.- Csodálatos és tökéletes, mint te.- most ő húzta az én fejemet a vállára. Átvetettem rajta a lábam és hozzákuckóztam. Megfogta a fülcimpám és megsimogatta a fülbevalóm.- Az én édes kis angyalkám.- megpuszilta a fejemet és szorosan megölelt.
- Hmmm...- doromboltam.
- Nem akarok menni.- ó, bassza meg! Hát én sem akarom, hogy elmenjen. Főleg most. De mennie kell, nincs mese. Számítanak rá és ő is szereti csinálni. Csak most maga alatt van.
- Tudom.- rajzolgattam köröket a mellkasára az ujjammal.
- De muszáj. És majd jópofizhatok és vigyoroghatok, mint a vadalma. Hurrá!- fújtatott csalódottan.
- Szerelmem, ha nem akarsz, akkor ne mosolyogj! Ember vagy és nem robot.
- De a rajongók...
- Az igazi rajongók meg fogják érteni.- ránéztem.- Le merem fogadni, hogy tízezrek sírnak most is, ebben a szent pillanatban, mert olvasták a híreket. Szeretnek és féltenek. Tudom, hogy mindig a legjobb formádat akarod nekik hozni, de nem idomított állat vagy, hanem érző, emberi lény.- két kézbe fogtam az arcát.- Érted? Jogodban áll szomorúnak lenni, ha valaki azzal vagdalkozik, hogy lelő. Ha elfojtod, akkor annak nem lesz jó vége.
- Tudom.- szorította össze a száját.
- Most még friss, de nemsokára fogsz mosolyogni és nevetni is. Magadtól, őszintén.- megcirógattam a pofiját.
- Komolyan becsomagollak a bőröndömbe.- eresztett meg egy halvány mosolyt. Egy egészen halványat, de mosolyt.
- Nincs akkora bőröndöd.- csücsörítettem.
- Nem probléma, veszek egyet. Choi...- fordult előre.
- A raktérben nagyon hideg van ám, Jimin-ssi. És láttad már, hogy dobálják a csomagokat? - ütötte le a labdát a testőre.
- Igaz, igaz.- az enyémnek támasztotta a homlokát.- Akkor tényleg itthon kell, hogy hagyjalak?- biggyesztette a száját.
- Van hiperszuper telefonunk. Bármikor hívhatsz. Bármikor.- súgtam az ajkára mielőtt megpusziltam.
- Foglak is.
- El is várom.
- Bújj ide!- karolt át szorosan.- Töltődnöm kell.