Szerelmem I.

102.rész(+18)

Lilla POV

Lementem és kivettem a bort a hűtőből. Kibontottam és töltöttem. A szívem még mindig zakatolt. Annyira szeretem. Meggyújtottam a mécseseket a nappaliban és elindítottam a zenét. Egy negyedóra múlva hallottam, hogy jön lefelé. Nyálcsorgatóan jól nézett ki. Elébe mentem és a kezébe adtam a poharat.
- Hihetetlenül jól nézel ki. Basszus, megnyertem a főnyereményt...- néztem végig rajta. Odahúzott magához.
- Köszönöm a bókot.- pirult kicsit.- De fel sem veszem veled a versenyt. Varázslatosan szép vagy.- puszilta meg az ajkam.
- Akkor igyunk ránk!- emeltem a poharam és koccintottunk. Ittunk egy kortyot.
- Táncolsz velem?- rakta le a poharat és megfogta a kezem.
- Örömmel.- raktam le én is a poharamat és a nyakára kulcsoltam a kezem. Ringatózni kezdtünk. Végigsimított az oldalamon, aztán szorosan magához ölelt.
- Hmmm.- fúrta az orrát a hajamba.- Imádom az illatod. Ugyanolyan édes, mint te.
- Én a tiéd szeretem.- szimatoltam meg a nyakát.- Mámorító.
Felemelte az állam és megcsókolt. Álmodozva néztem a szemébe a csók után.
- Tudod, hogy nagyon boldoggá teszel?- simogattam a tarkóját.
- Te is engem. Nagyon-nagyon boldoggá.
- Imádom, amikor így mosolyogsz.- simogattam meg a szája sarkát, ami majdnem a füléig ért. Ekkor megkordult a gyomra. Elpirult.
- Éhes vagy? Miért nem szóltál? Gyere, a vacsora már vár!- kézen fogtam  és magam után húztam az ebédlőbe.- Ülj le, szerelmem!- mosolyogva lenyomtam az egyik székre. Sorban levettem a tálakról a tetőt.- Tessék, egyél! Ú, a poharak!- visszaszaladtam értük. Letettem elé.- Na, egyél, szerelmem!- biztattam, mert csak ült ott és az asztalt bámulta. Aztán rámnézett és megfogta a kezem.
- Jagiya...- húzott az ölébe.- Ez az összes kedvencem...
- Igen. És?- zavartan néztem rá.
- Minek fáradtál ennyit?- mintha nem értené, de tényleg. Elkerekedett a szemem.
- Mert szeretlek. És nem fáradtság a szerelmem kedvében járni.- simogattam ki a haját a homlokából és megpusziltam.
- Elkényeztetsz.- bújt oda hozzám.
- Akkor jó.- sóhajtottam.- Ez az új életcélom.- nyomtam egy puszit a puha fürtjeire.
- Nekem kéne téged kényeztetni.- nézett fel rám.
- De hát te is elkényeztetsz engem.- simogattam meg az arcát.
- Tényleg így gondolod?- kicsit felengedett, de a szemei...
- Igen, szerelmem. Tényleg így gondolom. Hidd el, hogy nem mondanám, ha nem gondolnám komolyan.- bólogattam.
- Szeretlek. El se hiszem, hogy az enyém vagy.- suttogta.
- Csak a tiéd, senki másé. Most és mindörökké.- lehajoltam és megcsókoltam.- Ki fog hűlni minden.- húztam az agyát utána.
- Nem baj, úgyis finom. Állj csak fel!- mosolygott végre. Felálltam, nem tudtam mit akar. Felállt ő is és odahozta a székemet az övé mellé.- Itt a helyed, mellettem. Mindig. Foglalj helyet!
- Köszönöm, szerelmem.- helyezkedtem el a széken.
Ő is leült, de nem mozdult. Hát persze... nem akart rám szólni, de Koreában a legidősebbé az első falat. Addig a fiatalabbak nem kezdhetnek enni, így adják meg a tiszteletet. Fogtam a pálcikákat és enni kezdtem. Aztán végre ő is.
- Nem zavar? Hogy idősebb vagyok?- kérdeztem.
- Nem.- rázta a fejét.- Igazándiból örülök neki. De honnan jött most ez?
- Még nem beszélgettünk erről.- vontam meg a vállam.
- A hülye nyilatkozatok miatt, igaz?- húzta a száját.- Jagiya, azt mondjuk, amit mondanunk kell. És te? Téged nem zavar, hogy fiatalabb vagyok?- kiváncsiskodott.
- Nem. Nálunk ez a korkülönbség téma nem akkora ügy, mint itt. Mi is tiszteljük az idősebbeket persze, de például a munkahelyen sokszor 20 év korkülönbséggel is tegeződünk és egyenrangúak vagyunk. És sok esetben a fiatalabb a főnök. Az egy más világ.
- Gondolom. Látjuk mi is, amikor külföldön vagyunk.- bólogatott. Egy darabig csak ettünk, ettettük egymást a finom falatokkal, aztán eszembe jutott valami, így rákérdeztem.
- Tae milyen állapotban volt? Tudom, hogy én intéztem, hogy elkísérd, de biztos jól esett neki.
- Aggódik, természetesen. Megígértettem vele, hogy ír majd.- simogatta meg a combom.
- Jól van.- mosolyogtam rá.- Hogy van a torkod?
- Már nem kapar, szóval a csodalöttyöd megint hatott.- vigyorgott.
- Akkor jó.- simogattam meg az arcát. Odahajolt és adott egy puszit.
- Köszönöm a vacsorát, jagiya. Tele vagyok. Nagyon finom volt.- megint fülig ért a mosolya. Imádom.
- Örülök, hogy ízlett. Elpakolok gyorsan, jó?- álltam fel.- Addig ülj le a nappaliban.- elkezdtem lefedni a tálakat és a tálcákra pakolni.
- Nem. Segítek elpakolni.- állt fel ő is és felkapta az egyik tálcát.
- Köszönöm, Jiminie.- kaptam fel én is a másikat és a konyhába mentünk.
- Nem is vitatkozol?- nevetett. Ismer már eléggé.
- Nem.- ingattam a fejem én is nevetve.- Ezen nem érdemes. És így még hamarabb bújhatok oda hozzád.- kacsintottam rá.
- Akkor igyekezzünk, mert már én is nagyon szeretnék veled összebújni.- elsötétedett a szeme a vágytól és a hangja... basszus, éreztem, hogy végigfut rajtam az ismerős, jóleső borzongás. De ha lehetséges, akkor most még erősebben. Meg kellett nedvesítenem az ajkam és összekellett szorítanom a combom. Rá akartam magam vetni, ott a konyhában. Ha csak elképzelem...
- Be... bevinnéd ezt a nappaliba?- szakítottam ki magam a révületből és a kezébe nyomtam egy tányért amin különféle gyümölcsök voltak.- Egy perc és megyek én is.