Szerelmem I.

129.rész

Lilla POV

Eszméletlenül boldog voltam. Aztán eszméletlenül ideges. Eljönnek. Mindennek tökéletesnek kell lennie. A srácok meg persze élvezték, hogy húzhatják az agyamat. Ezer dolgot mondtak, hogy mire kell figyeljek, megszólítás, viselkedés, szavak, mondatok... ááá. Lassanként egyébként a feléről kiderült, hogy csak kitalálták. Suga-t majdnem megfojtottam, mert az övé volt a legdurvább és sajnos a leghihetőbb. Szóval épp gyakoroltam a szobámban, amikor Jiminie rámtalált és megkérdezte mi az ördögöt csinálok. Az az átokfajzat Suga azt mondta, hogy le kell borulnom eléjük és el kell mondanom egy kis versikét. Merthogy ez a hivatalos bemutatkozás a szülőknek. Furcsa volt a szövege, de azt mondta ez tradícionális, ősrégi, ne csodálkozzak. Amikor Jiminie félig nevetve felvilágosított... kirohantam a nappaliba.
- MIN YOONGI!- üvöltöttem rá, amikor megláttam.
- Ó, bassza meg, most meghalok!- felpattant és futni kezdett. Én meg utána. A többiek meg utánam, hogy lefogjanak.
Bocsánatot kért persze, de azért egy napig nem szóltam hozzá. Kávét se kapott. Jiminie meg leültette a többieket és nyomatékosan megkérte őket, hogy ne csinálják. Amikor eltelt a 24 óra, letettem elé egy nagy pohár kávét.
- Noona...- nézett rám Suga nagy szemekkel.
- Jól van, vicces volt. De azért cseszd meg!- elővettem egy bankjegyet és Jin kezébe nyomtam. Utólag már tényleg vicces volt.
Kitakarítottam mindent, a vendéglakosztályt kétszer is. Seoyun-ah segített ruhát találni, ahogy ígérte, Namjoon-ah pedig elintézte a szabadnapot Jiminie-nek. Sajnos ez azzal járt, hogy előző nap elég korán kellett menniük és valószínűleg későn is végeznek. Zombik voltak, de megértőek. Kezdődik az IDOL koreográfia betanulása. De így nyugalomban el tudom végezni az utolsó simításokat és az ellenőrzést is, gondoltam magamban.
- Noona...- bűntudatos volt Namjoon-ah arca.- Megint beleejtettem a kanalat, ne haragudj.
Sajnos vele sokszor megesik. A kiskanala valahogy mindig akkor csúszik ki a kezéből, amikor nincs benne a szűrő a mosogatóban.
- Semmi baj. Hozom a mágnest.- mosolyogtam rá.
- Köszi, megyek a cuccaimért.
Hol az az átkozott? Keresgéltem a fiókban. Közben Tae felállt az asztaltól és szerintem aludt, mert nem hallotta mit beszéltünk. Kikaparta a maradékát a mosogatóba és beindította a konyhamalacot. Rémülten fordultam meg és rákiabáltam.
- TAE! Kapcsold... ki...- már késő volt. Bedarálta a kanalat. Basszus... az a csikorgó hang nem jelent jót.
- Noona...- nézett rám.
- Semmi baj.- vettem egy mély levegőt.
- Biztos?- nyelt egyet.
- Igen, biztos. Menj készülődni!
- Angyalkám...- Jiminie simogatta meg a karom.
- Igen?- kaptam oda fejem.
- Én vagyok... szeretlek... ne ölj meg... légyszi...- csücsörített.
- Miért ölnélek meg?- kérdeztem zavartan.- Mit csináltál?- néztem rá tágra nyílt szemekkel.
- Semmit.- rázta a fejét.- Tényleg. Csak nagyon feszült vagy.
- Jaj, Jiminie...- borultam a nyakába.
- Nem lesz semmi baj.- simogatta a hátam, hogy lenyugtasson.- Holnapra minden rendben lesz. Tudod mit szoktak mondani: rossz főpróba, sikeres előadás.
- De mi van...- emeltem fel a fejem.
- Minden rendben lesz.- puszilgatott.- Én is itt leszek, veled együtt.
- Igen. Együtt. Jó. Szeretlek.
- Végre mosolyogsz. Hál'istennek. Jól van.- ölelt meg újra szorosan.- Esetleg még egy csókot is kapok?
- Ühüm.- biccentettem. Megcsókolt lágyan.
- Szeretlek. Gyere kísérj ki, jó?
- Jó. Én is szeretlek.- összeölelkezve kimentünk.
- Tényleg ne idegeskedj, angyalkám.- simogatta meg az arcom.- Írj majd! Amint tudok válaszolok vagy hívlak!- adott még egy csókot.
- Rendben, írok. Te meg vigyázz magadra! És egyél! És ne hajtsd szét magad, hallod?- kiabáltam utána.
- Igen, jagiya, hallom!- intett, mielőtt beszállt az autóba. Becsuktam az ajtót és sietve nekiláttam a dolgomnak. 10-kor szétszedtem a konyhamalacot. Nem baj, legalább kitakarítom. Szerencsére nem tört el semmilyen alkatrész, de így is majdnem egy óra kellett, hogy kivarázsoljam a begyűrődött kiskanalat és újra összerakjam. Utána feltakarítottam. Készítettem egy kis nurunji-t, mert az idegességtől rendetlenkedett a gyomrom. Ez majd segít. Amíg ázik, gondoltam lezuhanyzom. Tiszta kosz voltam a konyhamalactól. Elindultam a szobámba, de csengettek. Hmmm, lehet, hogy valamelyikük rendelt valamit. Lefagytam, amikor megláttam a kijelzőt. Jiminie szülei.
- Nyitom!- nyomtam a gombot. Szakadt az eső, szóval felkaptam egy esernyőt és kirohantam.
- Jöjjenek!- tartottam föléjük és tereltem befelé őket. Bent megálltunk, illetve én toporogtam az idegtől.
- De hát... jó napot!- hajoltam meg. Bassza meg, elfelejtettem köszönni!- Holnap... holnapra vártuk magukat.- remegett kicsit a hangom.
- Holnapra?- rökönyödött meg Jiminie apja.
- Igen. Jiminie azt mondta 10.-én 9-kor indul a gépük.
- Jaj, ez a gyerek...- sóhajtott az anyukája.- 9.-én 10 óra. A dátumok nem az erőssége.
- Ó, tessék!- kaptam észbe és tettem le két pár papucsot eléjük. Zavaromban le is húztam a cipőjüket és rájuk is adtam. Amikor felálltam, észrevettem, hogy milyen szutykos a pólóm.- Általában nem így nézek ki, mármint nem ilyen koszosan... csak szét kellett szednem a konyhamalacot, mert Namjoon-ah beleejtette a kiskanalát, Tae meg nem tudta és beindította. Most indultam zuhanyozni... bocsánat, sokat beszélek.- hajoltam meg.- Megmutatom a szobájukat, rendben? És ha adnának 5... vagy inkább 10 percet, én is rendbeszedném magam.- szerintem világított a fejem, olyan vörös voltam.
- Rendben.- bólintott az anyukája.
- Jaj...- hunytam be a szemem. Bassza meg!- Be se mutatkoztam. Labodi Lilla a nevem.- hajoltam meg megint.
- Park Pilwoo. Park Miyeong.- mutatkoztak be ők is.
- Erre!- nyitottam ki az ajtót.- Nem hívták Jiminie-t?
- Lemerült a telefonom. A kedves férjem meg otthon hagyta az övét a töltőinkkel együtt.
- Milyen készülék?- álltam meg.
- SAMSUNG A9.
- Hmmm.- a komódhoz mentem és kihúztam a fiókot.- Tessék, azt hiszem ez a hozzá való.- vettem ki és nyújtottam át egyet.
- Köszönöm szépen.
- Nincs mit. Erre!- mutattam előre. Jaj, ezt sem szabad. Mutogatni. Hibát hibára halmozok. Magam mellé ejtettem a karom.- Egyenesen, aztán balra!- hajtottam le a fejem. Mindjárt elsírom magam. Nem mondtak semmit, csak elindultak. Végre ott voltunk.- Akkor 10 perc. Önök is át tudnak öltözni és én is.
- Rendben.
Meghajoltam és kimenekültem. Basszus, ott nincs váza. Hoztak egy szép nagy csokrot, gondolom Jiminie-nek. Fogtam egy vázát és visszamentem. Bekopogtam. Az apukája nyitott ajtót.
- Bocsánat...- megint meghajoltam a biztonság kedvéért.- Csak hoztam egy vázát a virágnak. Nehogy elhervadjon, amíg Jiminie haza nem ér.- adtam át. Két kézzel, mert ez legalább eszembe jutott.
- Ó... igen, köszönöm.- vette el.
- Nincs mit. Akkor most már tényleg megyek.- meghajoltam és elsiettem. A fürdőben megálltam a tükör előtt. Nem csak a pólóm volt koszos, hanem az arcom is. És én így nyitottam ajtót... Csináltam egy képet magamról. Aztán sietve lezuhanyoztam és átöltöztem. Farmer, pamut top. Nem akarom túlöltözni, már mindegy. Megfésülködtem és kicsit rendbe tettem az arcom. Többre most nincs idő. Ez van. Kisiettem a konyhába és kapkodva összeraktam egy tálcát. Kávé, tea, üdítő, rágcsa, süti. Amikor kimentem pont jöttek ők is.
- Üljenek le, kérem!- raktam le a tálcát.- Hoztam mindenfélét, de ha esetleg valami mást szeretnének...
- Nagyon jó lesz, ami itt van, köszönjük.- mosolygott az anyukája.
- Oké... mármint mit kérnek? Kávé? Tea?
- Kávé mindkettőnknek. Egy cukor, kis tej.- mondta az apukája.
Elkészítettem.
- Tessék!- raktam eléjük. Bassza meg! Leülhetek? Elfelejtettem.
- Mi a baj?- kérdezte az anyukája, amikor rámnézett. Nekem meg megint szófosásom lett.
- Nem emlékszem, hogy leülhetek-e. Van ez a rossz szokásom, hogy megbízom a barátaimban. És a srácok az elmúlt pár napban folyamatosan hülyeségekkel etettek, persze a valós dolgok mellett. Suga volt a legrosszabb. Adott egy versikét, hogy tanuljam meg és most nem emlékszem, hogy leülhetek-e, mert csak az a hülye vers van a fejemben.
- Leülhetsz nyugodtan.- mosolygott rám.
- Köszönöm.- hálálkodtam és le is ültem azonnal.
- És milyen verset adott?- kérdezte az apukája.
- Elmondhatom, de ki fognak nevetni, hogy elhittem, hogy igazi.- csóváltam a fejem.
- Na akkor halljuk!
Elmondtam. Kinevettek. Voltak olyan udvariasak, hogy csak visszafogottan, de szerintem ezt még évekig fogják emlegetni.
- Ja, és mindezt maguk elé borulva kellett volna. Legalábbis Suga szerint.
Most viszont már hahotáztak.
- Hívtad a fiunkat?- szegezte nekem a kérdést az apukája, amikor lenyugodott.
- Nem. Úgyse tudna most hazajönni, új koreót tanulnak. Elég, ha én idegeskedek.- sóhajtottam.
- Félsz tőlünk?- kérdezte az anyukája.
- Nem.- ráztam a fejem. Tényleg nem félek tőlük. Jiminie azt mondta, hogy nem szörnyetegek és szeretnék, hogy boldog legyen.- Attól félek, hogy választás elé állítják. És akkor lehet, hogy egyikünk nyer, de ő mindenképpen veszít. Szereti magukat, de engem is. Félre ne értsék, nem szemtelenkedni akarok. Tényleg nem. Csak szeretném, ha boldog lenne. És ehhez mindannyian kellünk. Elég sok mindenről kellett illetve kell lemondania most is. Legalább a szeretetünkről ne kelljen.
Összenéztek.
- Sajnálom, túl messzire mentem, igaz?- nyeltem egy nagyot.
- Nem, semmi baj.- nézett rám az anyukája.
- Tudják, a nagypapám mindig azt mondta, hogy akit szeretünk és/vagy tisztelünk, azzal őszintének kell lenni. Tényleg nem szemtelenkedni akartam, de valóban így gondolom, amit az előbb mondtam. Ö... ihatok is? Kiszáradt a szám.
- Persze, nyugodtan. Csak...- mondta az anyukája.
- Ó, ezt tudom!- vidultam fel valami megmagyarázhatatlan oknál fogva.- El kell forduljak, ugye?
- Igen.- mosolygott. Csináltam magamnak is egy kávét és betartva az illemszabályt végre ittam.
- És mond csak, mi a terved a jövőre?- kérdezett az apukája.
- Mire gondol?
- Gondolom nem akarsz örökre házvezetőnő maradni.- jegyezte meg. Jiminie anyukája is meghökkent, mint én, de nem szólalt meg.
- Ez egy nagyon is rendes munka.- húztam ki magam.
- Rendben, de mi van, ha megszűnik valami miatt?- kérdezett tovább.
- Szálloda és vendéglátóipari diplomám van és releváns munkatapasztalatom. 15 éves korom óta dolgoztam szállodában. És 7 nyelven beszélek. Bármelyik szálloda szívesen felvenne. Vagy elmehetek egy utazási ügynökséghez. Vagy étterembe. Lehetek tolmács. Vagy idegenvezető. Nyithatok kávézót. Valamit csak találok.
- Rendben. Mi van, ha vesz egy lakást?
- Akkor lesz egy lakása.
- És ha megkér, hogy költözz oda?
- Akkor odaköltözöm. Megmondaná, hogy mire akar kilyu... á, a pénz.- esett le.- Értem.
- Igen, a pénz. Meg kell értened, hogy védenünk kell.- tette szét a kezét.
- Oké, védjék. A válaszom akkor is ugyanaz. Ha vesz egy lakást, akkor NEKI lesz egy lakása. És ha megkér, akkor odaköltözöm. És nem a pénze miatt, hanem mert nem fogom megfosztani magunkat az együtt töltött időtől. És ha belegondol még kevesebb pénzem lenne, ha külön kéne fenntartanom egy lakást. Akkor inkább fizetem a rezsit nála vagy én veszem az ételt.
- Rendben. És milyenek lesznek a gyerekeitek?
Elnyílt szemem-szám. Aztán fellobbant bennem a tűz.
- Egészségesek, reményeim szerint. De nem korai még gyerekekről beszélni? Még csak most jöttünk össze.
Jiminie anyukája nevetve csapkodni kezdte a férjét.
- Ó, yeobo-ya, ezt megkaptad!
- Én...- nem tudtam mit mondjak. Elbasztam. Jiminie apukája kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett rám, aztán felállt és a szobájukba ment. Lehajtottam a fejem, potyogtak a könnyeim.
Elbasztam, elbasztam, elbasztam...
Két kezet éreztem magam körül.
- Lányom, ne sírj, hallod? Minden rendben.- Jiminie anyukája vigasztalt.
- De... én...- emeltem fel a fejem.
- Jól mondja, minden rendben. Tessék, ezt neked hoztuk.- nyújtotta felém a csokrot.
- Ez... nekem...- próbáltam megtalálni a hangom.
- Igen, köszönetképp.- mosolygott. Rám mosolygott. Teljesen összezavarodtam.
- Köszönet...- kapkodtam a fejem közöttük.
- Igen. Mindenért.- mondta az anyukája.- A fiunk boldog, és ennek főleg te vagy az oka. Jól gondját viseled.
- Ez a kis kérdezz-felelek pedig azért volt, hogy lássuk milyen vagy.
- Ó... oké. Akkor ez... valamiféle teszt volt? És átmentem?- még mindig katyvaszos volt a fejem.
- Igen, olyasmi. Tudni akartam, hogy gondolkodsz. Elnézést kérek, de ezt láttam legcélravezetőbbnek. A fiunk csupa szépet mesélt rólad, de ő elfogult.- vonta meg a vállát az apukája.
- Soha nem állnánk a boldogsága útjába, de védenünk kell. Gondolom megérted.- mosolygott az anyukája.
- Igen, néha még saját magától is.- biccentettem.
- Pontosan.- helyeselt.
- Én... köszönöm a virágot. Nagyon szép. Egy kicsit rendbe szedem magam, jó?- álltam fel.
- Jól van, lányom. Mi itt leszünk.- simogatta meg a vállam Jiminie anyukája. Meghajoltam és a szobámba siettem.
Mi a jó fene folyik itt? Meghaltam? Álmodom? Vagy ez a valóság?