Anime one shots I. (Befejezett)

Reiner Braun x Reader; Feledésbe merült emlék

Itt is van az új rész Cassy1997 kérésére, remélem tetszik ^^ És nagyon bocsi, hogy csak most hoztam 🙏🏻

Reiner és én rengeteg mindent megéltünk. Egymás legfőbb támaszai voltunk, a világon mindent megosztottunk egymással. Az a pár voltunk, akikről úgy meséltek, mint akiket egymásnak teremtett a Sors is, maga. A világon a legboldogabb személlyé tett engem, mindentől védett.

~~~

- Reiner!- szaladtam boldogan megérkezett páromhoz. Pár napig távol volt, így hatalmas megkönnyebbülésként ért, hogy épségben nyitott be a házunkba. Karjaim nyakába akasztva húztam le magamhoz szorosan a férfit, aki boldog mosollyal ölelt magához olyannyira, hogy szinte levegőt sem kaptam.

- Hiányoztál, [Név].. - suttogta fülembe, mitől pár könnycsepp gördült végig piros arcomon.

- Te is hiányoztál. Rettegtem, hogy nem jössz haza...

- Engesztelésképp mit szólnál hozzá, ha beülnénk a kedvenc helyedre enni egyet, hm?- nyúlt állam alá, ahogy elengedett, s mélyen szemeimbe nézett egy gyengéd mosollyal arcán.

- Bármiben benne vagyok, amíg veled lehetek!- vigyorodtam el boldogan, mire mosolya csak szélsedett, s lehajolt egy csókot lopni.

~~~

Még azt is tudtam róla, hogy ki ő valójában. Emlékszem, rettegett elmondani, féltem attól, hogy elhagyom. Édes volt, csak jobban beleszerettem.

~~~

Próbálta magát határozottnak mutatni, ám jól tudtam, hogy fél valamitől. Bert csak ujjaival babrálva ült mellette, míg Annie csak törökülésben, faarccal figyelt minket. Reiner nagy levegőt vett, amit lassan fújt ki, majd kezeim után nyúlt.

- Kezdesz megrémíteni, mi a baj?- aggódva figyeltem arcának minden egyes apró kis rezdülését, mire pár másodperc elteltével nézett csak szemembe.

- Nem az vagyok, akinek megismertél..- kezdett bele lassan, mire összevontam szemöldökeim. Nem értettem, hogy mit akart ezzel.- Egyike vagyok az óriásoknak, akik támadják a falakat...- hangja halk volt, nem a megszokott magabiztos és határozott énje beszélt hozzám. Kellett néhány pillanat, mire fel is fogtam, mit mondott.

- Reiner én..-

- Ha el akarsz emiatt hagyni, tedd meg. Megértem- szorított rá kezeimre, de éreztem, hogy remegett.- Csak kérlek ne köpj be minket.. Ne bánjam meg, hogy beavattalak, kérlek.- az utolsó szavára hangja kissé megbicsaklott, mire nagyon nyeltem.

- Hazudtál... Hazudtál nekem valaha is? Akármiről, amióta ismerjük egymást? Vagy igaz volt minden szavad, ami fontos?- hangom szinte suttogás volt csupán, de jól tudtam, hogy hallja.

- Nem hazudtam.- csóválta meg a fejét, mire nyakába borultam s csak mély levegőket vettem, hogy lenyugodhassak. Reiner eleinte nem ölelt át, ám ahogy meghallotta halk szipogásom, azonnal derekam köré fonta karjait, s ölébe ültetve simogatta bal kezével hát, míg jobbjával továbbra is szorosan tartott.

- Csak ne kerülj veszélybe, jó?- hüppögtem nyakába fúrt arccal.- Nem akarlak elveszteni..

- Nem hagylak magadra, soha. Mindig itt leszek neked.- azzal hajamba csókolt. A többiek is hangosan fellélegeztek, hogy tudták, nincsenek veszélyben azért, mert Reiner úgy döntött beavat engem.

~~~

Az élet azonban mégsem volt kegyes hozzám. Valóban rengeteget szenvedtem a betegségem miatt, de akkor sem éreztem megváltásnak a halált. Reiner akkorra már a férjem volt, s bár tudtuk, hogy nincs sok esélyem, mégis közös jövőnket tervezgettük minden egyes éjjel, ahogy az alig pár hónapos fiunkat ringattuk álomba. Mellettem volt, ha pedig mégis mennie kellett, akkor valakit megbízott azzal, hogy vigyázzon rám és egy pillanatra se hagyjon magamra. A halálom mindkettőnkre nézve keserves és világrengető fájdalom volt. Hiába mondják azt, hogy a holtaknak nincsenek érzéseik, nem képesek sírni vagy mosolyogni; nem így van. Mellette voltam végig, s mindig sírva próbáltam simogatni vagy magamhoz ölelni, akárhányszor csak utat engedett a lelkét mardosó sós cseppek zuhatagának.

Fájt összetörve látni. Az álarc amit magára erőltetett, lassan megtört, így szabadságot is ki kellett vegyen. Minden pillanatban mellette volt, még akkor is, mikor új társra lelt. Annie volt az, aki mellette állt, s átsegítette minden akadályon, amibe épp beleütközött. Igen, rossz volt látni, végig figyelemmel kísérni, ahogy életem értelme lassacskán beleszeretett társába, de egy részem kívánta, hogy kezdjen új életet. Rengetegszer sírt az ágyon ülve, ölelésébe zárva egy közös képünket, miközben milliószor kért bocsánatot azért, mert érzései támadtak más iránt. Hibásnak és bűnösnek érezte magát emiatt, ez pedig felemésztett.

Azonban lassan, barátaink tanácsára, kezdett tovább lépni. Jó ideig nem volt hivatalos a dolog közte és Annie közt, de egy részem örült újra mosolyogni látni őt, míg másik felem fájdalmasan összefacsarodott szívét istápolgatta, amiért a férje másra nézett már úgy, ahogy régen rá. De végül Reiner is belátta, hogy újra kell kezdenie, így egy pár alkottak végük a lánnyal. Néztem ahogy lassan cirógatja bőrét, ahogy szerelmesen ránézett, ahogyan elmosolyodott, akárcsak egy egészen picikét is, mikor a lányról volt szó vagy hozzáért ő, ahogy azt is, hogy teherbe esett egy szép napon a nő. A fiam őt hívta anyának, az újszülöttet pedig teljesen saját testvéreként szerette.

Szerettem volna részese lenni fiam és férjem életének, de nem lehetett. Ez volt megírva, el kellett fogadjam. Így hát utolsó könnyeim letörölve arcomról búcsúztam el a családomtól, fordultam sarkon, s sétáltam a már réges rég hívogató fény felé. A vakító, sárgás fehéres, kör alakú fény nyugodtságot s megváltás ígért. Mielőtt átléptem volna rajta, még egyszer, s ezúttal valóban utoljára néztem hátam mögé, így láthattam még, ahogy a kis lurkó az első lépéseit megteszi, ahogy a szülei hangosan éljenezve örülnek ennek, s ahogy a fiam gyengéd puszit adott húga arcára, ezzel megdícsérve a kislányt. Arcomra mosoly kúszott, a feszítő érzés a mellkasomban lassacskán megszűnni kezdett.

- Sayonara.

Utolsó szavam őszinte mosollyal mondtam ki, s végleg átléptem a kapun. Tudtam, hogy többet nem fogom látni őket, hogy nem fogok tudni vigyázni egyikükre sem, de beláttam: nem is kell, vigyáznak ők egymásra.