Anime one shots I. (Befejezett)

Yuu Nishinoya x Reader; Ölelő karok

dekugo_ kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^

Sokat készültünk a csapattal a versenyre. Rengeteg energiát belefektettünk a felkészülésbe. Sokszor talán túlzásba is estünk, de akkor nem izgatott minket a szédülés, egyedül az hajtott mindannyiunkat, hogy nyerjünk. Hiába nem volt nagy verseny, csak egy kis Miyagi perfektúrás verseny az iskolák között, mi mégis véresen komolyan vettük. Barátom sokszor szóvá is tette, hogy túl sokat gyakorlunk, de nem érdekelt. Emiatt voltak kisebb vitáink is, de semmi komoly.

Az a nap azonban kudarcként zárult. Felesleges volt minden plusz edzés, minden gyakorlat, minden. Lenyomtak minket a második csapatban játszó lányok. Azonban ami a legjobban frusztrált az az volt, hogy az utolsót, amivel megnyerték, én engedtem át. Libero létemre mindig nyugtattam őket, hogy én kimentem őket mindenből, tartom a hátukat és nem engedek labdát a földhöz érni, mégis a kezem mellett pattant a labda a parkettán. Lefagytam, ahogy elpattogott mellettem. Karjaimból és lábaimból kifutott az erő, torkomra gombóc nőtt, látásom homályosodni kezdett. A nézőtér egyik fele síri csendben figyelt minket, amíg a többiek hangosan ordítozva örültek, hogy a csapatuk nyert. Lassan felpillantottam a csapatomra, de amit láttam, az csak jobban összefacsarta a szívem. Idegesen csaptam ököllel a padlóra, majd reszketve álltam fel a sorakozóhoz, miközben a szemeim egyre inkább teltek meg könnyekkel. Magam okoltam, amiért nem voltam elég gyors, amiért cserben hagytam a csapatom. Mardosott a bűntudat.

- Legközelebb sikerül lányok!- mosolygott a kapitányunk, de én ekkor adtam fel, ahogy sokan mások is. Halk zokogásba kezdtünk mind, ahogy öltöztünk át.

- Sajnálom lányok..- motyogtam, miközben összefogott hajam bontottam ki.

- Dehát mit, [Név]-san?- nézett rám egy elsőéves értetlenül, arcáról a könnyeit letörölve.

- Ha egy kicsivel gyorsabb lettem volna az utolsónál, megmenthettem volna a labdát.. Épp a kezem mellett csapódott be, ha egy kicsit-

- Ne hülyéskedj [Név]!- rivallt rám Yui, majd elém lépkedve kezeit a vállamra tette és komolyan nézett a szemeimbe.- Nem a te hibád. Mind hibáztunk, nem rajtad múlt minden.

- De az utolsó esélyünk... Yui-san, én értem, hogy lelket akarsz önteni belénk, de én csesztem el! Megmenthettem volna a csapatot, tovább vihettem volna a játékot és akkor nyerhettünk volna! De lassú voltam és hasznavehetetle-

- Hány pontot szereztünk általad?

-  Nem számoltam..- motyogtam.

- Minimum 10 pontot köszönhettünk neked a második csapat ellen. Az nem kevés, [Név]. Ez az egy pont semmi. Jól játszottál, mind jól játszottatok!- nézett a csapatra.- Büszke vagyok rátok, lányok!

- Köszönjük kapitány!- öleltük meg egyszerre a lányt, aki mosolyogva hagyta.

Ahogy pedig elkészültünk, mentünk a nézőtér felé. Legalábbis a lányok arra vették az irányt, én inkább kimentem a csarnokból, levegőre volt szükségem. Ahogy kiértem a kellemesen meleg levegőre, nagyot szippantottam a kellemes, cseresznyefa illatú szellőből. Leültem az egyik lépcsőfokra, s könyököm combomra téve, tenyerembe fektettem állam. Mélyről jövő sóhaj tört fel tüdőmből. Pár percre lehunytam a szemeim és próbáltam minden könnycseppem visszatartani, megszüntetni a hatalmas gombócot a torkomban. Remegő kezekkel nyúltam a zsebemhez, ahol megrezdült a telefonom. Yuu hívott.

- Szia Yuu.- szóltam bele a lehető legtöbb életet összeszedve magamban.

- Merre vagy? A lányok azt mondták, hogy legutoljára még velük jöttél fel a lelátóra, hova tűntél?- hangjából sütött az aggodalom, valóban féltett.