Anime one shots I. (Befejezett)

Victor Nikiforov x Reader; Gyere haza

Arisuu_Sama kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^

Vityával jegyben jártunk, ami persze nem azt jelenti, hogy sülve-főve együtt is kellene lennünk, de azért őszintén szólva nem bántam volna. Nála édesebb férfit sosem találtam volna magamnak, ha akarnék se. Imádtam minden vele eltöltött időt, veszekedések után sem bírta sokáig egyikünk sem. Kedves, szeretetteljes és odaadó, olyan mint egy nagy plüssmaci, ezt pedig egyenesen imádom benne!

Csakhogy az edzősködése előtt sem volt könnyű együtt lenni, de amióta Yuuri edzőjének csapott fel, egyenesen nehéz boldognak lennem. Mármint persze, örülök, hogy segít a srácnak meg, hogy büszkeség önti el minden egyes megszerzett érem után, a kapcsolatunk egyre inkább siklott ki. Én maradtam Oroszországban, elvégre ez a hazám, itt éreztem magam mindig is jól. Japánul nem beszéltem soha, nem is a kedvenc helyem, így nem tartottam kedvesemmel a világ másik szegletére.

Július 9. A dátuma annak, amikor először találkoztunk. Minden évben ilyenkor randevút szerveztünk, de idén ez elmaradt. Keserű szájízzel ébredtem fel, mellettem Potyaval, Yuri macskájával. Ő is tevrezett kimenni Vitya után, de látva mennyire rosszul érint a hiánya, gyakorlatilag átköltözött. Nem volt vele mindig könnyű, de szerettem vele lenni. Ő pedig bár be nem vallaná, de anyafiguraként tekint rám, ezt pedig azzal árulta el, hogy egyszer "anyának" szólított. Morgolódva halványan elmosolyodtam az emlékre, majd simogatni kezdtem a szőrcsomagot, aki dorombolva nyúlt el, élvezve a szeretetet.

- Fasza, fent vagy!- csapta ki az ajtót Yuri, mire enyhe szívinfarktust kaptam hirtelen.- Öltözz. Kimozdulunk.

- Minek?

- Mert kurvára nem fogsz begubózni. Iparkodj, megyünk a strandra.- azzal becsapta maga mögött az ajtót. Megmosolyogtatott ki nem mondott figyelmessége és aggódása, szóval eleget tettem kérésének, felkaptam magamra kedvenc bikinim, amelyhez sok-sok emlékem fűződik, majd rá egy farmer rövidnadrágot és Vitya egyik ingjét.

A fiúval leugrottunk valóban a kedvenc strandrészemhez, egy jó kis 20 perces kocsi úttal. Habár nem igazán tűnt el fejemből a gondolat, hogy már lehet nem is számítok vőlegényemnek, jól éreztem magam. A szőkeség mindent is elkövetett azért, hogy mosolyogjak és nevessek, amiért iszonyatosan hálás voltam. És bár a fotósokat nem tudtuk magunk mögött hagyni, az már dühített, hogy haza indulásunkkor nem hagytak békén a riporterek. Victor felől érdeklődtek, hogy hogyan viselem, mennyit beszélünk, hazalátogat-e azért néha. Én viszont csak könnyeim visszanyelve elsiettem. Habár ha akartam volna, akkor sem jutottam volna el a válaszadásig, ugyanis Yuri elrángatott, mindenféle szép szóval illetve a sajtót.

Hazafelé néma csend telepedett ránk, egyikünk sem tudott megszólalni. Torkomba gombóc növekedett, a sírás egyre jobba fojtogatott. Lelkem mélyén már réges-régen bőgtem, de tartottam magam. Hazaérve bezárkóztam a szobámba, majd az ágyba vetődve elővettem a telefonom, majd tárcsáztam Vityát. Tudtam, hogy este felé van náluk, de hallani akartam a hangját. Már percek óta csengett, majd mikor letettem volna, felvette.

- Ne haragudj, csak vacsoráztunk.- szabadkozott egyből.

- Nem baj..- motyogtam.- Szia, Vitya...

- Szia ми́лая (Honey)..! Jó újra a hangod hallani!

- A tiéd is.. Örültem volna, ha azért mára hazajössz..- csuklott el a hangom.

- Én is, de fontos verseny lesz hamarosan, nem hagyhatom itt Yuurit. Nagyon sajnálom ми́лая, de amint tudok hazautazok.

- Vitya...

- Igen?

- Hiányzol..- sírtam el magam.- Fontos vagyok neked én még egyáltalán?