Anime one shots I. (Befejezett)

Osamu Dazai x Sakura Sakunosuke;A múlt fájdalma

SakuraOsamu24 kérésére itt is az új rész remélem tetszik ^^ A rajzban rengeteg hiba van, de nézd el nekem légyszike 😅❤ És ne hari, hogy picit rövidebb lett mint a megszokottak

Oda még a többi árva előtt fogadott be. 3 éves voltam, mikor a szüleimet megölték. Otthon bömböltem egyedül, és ő volt az egyetlen, aki felfigyelt erre. Féltem, mert hallottam, ahogy ordibáltak lent a szüleim, de nem egymással. Aztán csörömpölés és halálsikolyok. Ennyire emlékszem arról az időről. Akkor, aznap, Sakunosuke Oda mentett meg. Felnevelt és szeretetet, menedéket biztosított. Igazi apaként figyelt rám. Eleinte nem hívtam apának, de amikor az óvodában ballagás volt és meg lett szervezve egy apa-lánya tánc, én hozzá mentem oda mosolyogva és felkértem táncolni. Akkor láttam elsőnek könnyeket, örömkönnyeket a szemében. Onnantól kezdve valóban apa-lánya párost alkottunk. Elválaszthatatlanok voltunk. Aztán jöttek a testvéreim. Az 5 imádnivaló kisgyerek. Sajnáltam őket, de mindent elkövettem, hogy otthon és egy családban érezzék magukat. Apával együtt. Nehézkes volt elnyerni a bizalmukat, de mindent megért. Iskolába nem mentem, mindig velük voltam. Anyaként finkcionáltam számukra, de mégis megmelengette a szívem a Nee-san becenév.

Ekkortájt ismerkedtem meg Dazaial. Első benyomásom róla? Őrült. Eleinte nem bírtam. De ahogy legyeskedett körülöttem és minden alkalommal, mikor apa meglátogatott minket, jött ő is. Arra a pár órára, amit nálunk töltöttek, kicsit felszabadultam és pihenhettem. Egy jó kis kávé és nagy adag kaja mellett beszélgettünk, úgy általában mindenről ami épp eszünkbe jutott. Sokat nevettem és megnyugtatott ha a közelemben tudhattam. Nem éreztem magam veszélyben, nem voltam fáradt sem, csak boldog. A nehéz időkben, mikor napokat ébren töltöttem, akkor is mellettem volt és nem tágított mellőlem, amíg pár órát legalább nem aludtam, vagy csak pihentem. Azonban egy nap...
•••••••••••••
Együtt mentünk a gyerekekhez apával. Bevásároltunk egy csomó finomságot nekik, hogy kicsit egyenek édességet meg mindenféle nassolni valót. Az odaúton csendesen sétáltunk egymás mellett nyugodtan. Néha-néha megjegyeztünk pár dolgot, de nem beszélgettünk úgy igazán. Nem tűnt semmi rossznak. Nem voltunk nyugtalanok. Nem éreztük, hogy ez bizony a vihar előtti csend volt. Kinyitottuk az ajtót, de bent minden fel volt forgatva.

- Mi történt?!- nézett körbe apa.

- A GYEREKEK!- sikkantottam s amíg apa a bácsikát kereste és felrohantam a gyerekek szobájába. Lihegve csaptam ki az ajtót és idegesen kapkodtam a fejem. Szívem a torkomban dobogott, szemeim kezdték ellepni a könnyeim.- KATSUMI! KOSUKE! YU! SHINJI! SAKURA!- ordítottam félve. Ijedten kapkodtam a fejem és a feltúrt szobát méginkább összetúrtam.

- Itt vannak?- kérdezte apa idegesen.

- Nincsenek!- szemeimből már patakzottak a könnyek.

- Egy térkép? Ez....- egyből rohant az ablakhoz, kinyitva azt, s kinézett, de szemei többszörösükre tágultak.

- Mi van o-

Nem bírtam végigmondani a kérdésem, apa kiugrott. Ahogy kinéztem az ablakon láttam, hogy egy furgon felé fut. Nem is tudtam mit csinálok, csak ugrottam én is utána. El akartam érni őket. Meg akartam menteni őket. A családomat. Azonban ahogy futottunk a furgon felé... Felrobbant, mi pedig hátrarepültünk miatta.

Apa üvöltött. Keservesen üvöltött. Én meg... A földet vertem az öklömmel, miközben hajam a szemembe lógott. Kékeszöld szemeimből patakzottak a sós cseppek, miközben felsikítva, összeszorított szemekkel kuporodtam össze. Fájt. Mintha belül összetörtek volna. Mintha elvették volna a szemem elől az élet értelmét, a másik felem, ami egésszé tett. Remegtem. Tisztán elmlékszem, hogy hányingerem volt és úgy remegtem, mint a nyárfalevél. De a legrosszabb a fájdalom volt. Az a belső fájdalom, ami ellen képtelen voltam bármit is tenni. Apa zokogva ölelt magához, s a szuszt is majd' kinyomta belőlem, de még így is szorosabb ölelésre vágytam.
•••••••••••••
Azóta eltelt jó pár év. Nem hevertem ki a történteket. Sosem fogom. De Dazai mindig segített. Ő sohasem hagyott magamra, az éjjeleket vele töltöttem, összebújva, csendesen. Mindig simogatta a hajam és a hátam és addig nem aludt el, amíg én nem tettem. Óvott és védett mindentől, ami szerinte veszélyt jelentett rám. De nem tudta, hogy a legnagyobb veszély rám nézve, önmagam voltam. Teljesen felemésztett a bűntudat és a gyász. Nem voltam képes a tükörképemre nézni. Undorodtam magamtól és magam okoltam mindenért. Aznap velük kellett volna lennem. Megvédhettem volna őket.  De én ehelyett vásárolni mentem magamnak. Magammal törődtem és ez miatt rossz testvérnek éreztem magam. De mindez, hála Dazainak és a kitartásának, már javult. Megmondta, hogy nem én vagyok a hibás és nem tehetek a történtekről.

Egyre közelebb került hozzám, akaratom ellenére is. Nem is vettem észre addig, hogy hiányolom a társaságát. Viszont mikor nem láttam, összeestem. Mindenért, de ténylegesen mindenki haláláért felelősnek éreztem magam. Féltem egyedül. Attól tartottam, hogy apa miatt engem js felkeres egyszer valaki és nem lesz mellettem senki, aki megvédhetne. Mert gyenge voltam. Mind testileg, mind lelkileg. Belefáradtam.

- Ne merd nélkülem megtenni, Saku-chan.- hallottam meg hátam mögül egy ismerős hangot. A tető szélén ücsörögtem este. Figyeltem a csillagokat és a várost odafentről. Megcsillant a szemem mikor meghallottam a férfi hangját.

- Vagy mi lesz?- fordultam felé, halovány mosollyal az arcomon.
- Mi lenne? Egy életre megsértesz vele, Saku-cha~n.- huppant le mellém, majd magához húzott.- Azt pedig nem akarod, igaz?- búgta a fülembe.

- Nem, valóban nem akarom.- bújtam hozzá, s átöleltem a derekát.- Ezzel úgyis várni szeretnék.

- Meddig?

- Nem tudom...- rágcsáltam a szám.- Még szeretnék élni. Családot alapítani egy olyan férfival, aki valóban szeret, úgy, ahogyan vagyok.

- Az lehetnék akár én is.- mosolyodott el.

- Igen. Lehetnél.- nyomtam puszit az arcára. Ahogy tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, közelebbről is megcsodálhattam gyönyörű szemeit. Az alapból barnás árnyalatú íriszeiben felfedeztem pár sárgás foltot, ami még szebbé és egyedibbé tette az igéző szempárt. Az, ahogy visszacsillagnak benne a város fényei és az a szikra, amely meggyújtotta a tüzet, ellenállhatatlan képet varázsolt elém. Olyan volt, mint valami mesteri műalkotás.

Tekintete lassacskán viszont a számra vándorolt, ami halvány mosolyra késztetett. Szégyenlősen elpirultam, de ahogy hajolt egyre közelebb, úgy formálódott meg bennem az, hogy életem első csókjára még igencsak nem álltam készen, szóval még mielőtt a barna hajzuhatag tulajdonosa letámadta volna ajkaim, ujjaimmal befogtam a száját. Kérdő pillantással kellett megküzdenem, de csak felnevettem.

- Huh?- pislogott nagyokat, mire csak nyomtam az orrára egy puszit.

- Még nincs ennek itt az ideje. Majd... Beadom a derekam, ha eleget próbálkozol.- kacsintottam rá, majd szorosan átöleltem. Kis fáziskéséssel ugyan, de visszaölelt és kaptam egy puszit a fejem tetejére, majd arcát fejbúbamnak döntve kezdte a lábát lóbálni.

- Szerencsés vagyok veled, tudod?

- Hogyne tudnám?- kuncogtam.