Anime one shots I. (Befejezett)

Kuroo Tetsuro x Arakawa Mari (OC); Beugró munka

Carol_Chan_ kérésére itt is az új rész, remélem tetszik, ahogy a rajz is ^^

Mint minden normális tini -egy éven belül papíron már felnőtt- lányként én sem igazán terveztem semmit a pénteki napomra. A tanároknak értekezlete volt, így a pénteki napom felszabadult. Legalábbis én ebben a tudatban éltem addig, amíg reggel 7 óra környékén meg nem szólalt a telefonom. Kómásan nyúltam utána az éjjeli szekrényemre, majd egy mozdulattal leszedtem a töltőről s a hajam kitúrva a szememből ránéztem ki veszi el tőlem a kellemes álmokat. Meglepetésemre egyik jó barátnőm keresett, szóval nem is várva tovább, felvettem a hívást.
- Igen?- ásítottam el a végét és nyújtózkodtam egyet.
- Ara-chan, ne haragudj amiért felkeltettelek.. De lenne egy nagy kérésem.- mondta rekedt hangon a telefonba.
- Mi lenne az?
- Ugye nekem be kellene mennem az óvodába dolgozni, de este belázasodtam és valami iszonyatosan megfáztam.. Be tudnál menni kérlek?
- Ah... Persze, mikorra?- dörzsöltem meg a szemeim és felültem az ágyon.
- Fél 9 körülre kéne odaérned. 9-kor kezdek de mindig kell egy kicsit hamarabb érkezni.
- Rendben, megpróbálok beérni.
- Köszi, majd meghálálom. Szia!
- Semmiség, hello.
Ahogy letettem már siettem is -ahogy az a zombiktól kitelik- átöltözni és elkészülni. Nem bonyolítottam túl a dolgokat, csak felvettem a Nekoma melegítőm, majd elvégeztem a megszokott reggeli rutinom. Kiengedett hajjal reggeliztem meg, majd 8-kor elindultam a már jól ismert helyre, ahol már bőven tudja mindenki, hogy ki is vagyok. A reggeli kávé pedig lassan kezdett is hatni, úgyhogy amíg elértem az úticélom, már sokkal jobban fel voltam pörögve.
Ahogy gyanítottam, mikor beértem, mindenki kérdezgette, hogy miért vagyok ott, mert Meimi még nem volt bent. Természetesen elmagyaráztam, hogy mi a helyzet, ők pedig egyáltalán nem ellenkeztek ezzel az egy nappal kapcsolatban. Összesen annyi kifogásuk volt, hogy ki volt engedve a hajam, így a szokásos, csuklómon hordott hajgumimmal felfogtam nagy loboncom a fejem tetejére egy copfba. Gyorsan segítettem rendbetenni a játékokat, meg úgy az egész helyet, majd ahogy szállingóztak be a szülők a gyerekekkel, úgy éledt fel mindenki. Segítettem a fiatalabbaknak levetkőzni, hogyha a szülők siettek, aztán terelgettem őket a reggeliző asztalokhoz.
- Nahát, hát te?- hallottam meg magam mögül egy hangot, ahogy éppen vettem le egy kislány cipőjét. Vállam felett hátranéztem és megláttam az ébenfekete hajú, fiú röpicsapatunk kapitányát. Mosolyogva vágta csípőre a kezét, s úgy figyelt engem.
- Beugrottam Meimi-chan helyett. Na és te?- kérdeztem rá mosolyogva, majd levettem a kislány lábáról a cipőt, s a papucsába belebújtattam a lábát, majd a fejét megsimogatva  küldtem a többiek után.
- Behoztam az húgom. Ugye Pöttöm?- borzolta össze kishúga fekete, két aranyos copfba fogott haját.
- Nii-san, hagyd abba!- csapta el a kezét morcosan, majd ledobta magát a helyére és vetkőzni kezdett magától.
- Hát Tetsu, szerintem a kis Hercegnő most nem kíváncsi rád.- nevettem fel, majd felálltam és zsebre dugtam a kezeim.
- Na és a nagy Hercegnő?- villantott felém egy féloldalas mosolyt, amitől halványan elpirulva elkaptam a tekintetem róla.
- Az attól függ, hogy ki a Hercegnő.- sarkamon hintázni kezdtem, majd csak akkor néztem rá, mikor halkan felkuncogott, majd megpaskolta a fejem.
- Szerintem egyértelmű. Ma hamarabb jövök érte, ha kell segítség a lurkókkal, csak írj és jövök segíteni. Rendben, Mari-chan?
- O-oké, rendben!- mosolyogtam fel rá.- Na menj, biztos sok dolgod van.
- Oh, igaz is! A többieknek fel kell rójam, hogy késnek. Nem én leszek az.- ettől felnevettem, túlságosan élénken jelent meg a szemem előtt, ahogy minden alkalommal megdorgálta a csapattagokat, amiért nem pontosan jönnek. Sokszor engem is leszidott kissé ilyenek miatt.
- Akkor fuss a találka helyig. Majd hívlak.- intettem mosolyogva, majd mentem is reggeliztetni.
Elképzelésben az óvónői munka könnyűnek, igazi gyerekjátéknak tűnik. Azonban nagyon fárasztó és nehéz. A gyerekek akaratosak és hisztisek, elvárják, hogy te csinálj meg mindent helyettük, ha gondjuk van. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy milyen hangosan tudnak ordibálni, sikítozni és visongani az udvar és az épület minden egyes szegletében. A síráshang minden órában minimum 1 alkalommal felcsendül, azonban a hangzavar és a fülsüketítő zsivaj csak a csendespihenő alkalmával szűnik meg. Imádtam a gyerekeket, nem igazán volt bajom velük sosem. De nagyon le tudtak fárasztani.
Viszont amikor egyedülhagytak egy csopirtnyi gyerekkel, mert a többiek sétálni mentek, s a rosszak maradtak velem, azt hittem feldobom a papucsom. Nem fogadtak szót, nem hallgattak rám, mindenki ütögetett mindenkit és harapdálták egymást, hisztiztek és csapkodták a játékokat a földhöz. A sarokba állítás sem segített, hisz mindannyian elsétáltak. Az utolsó reményem már csak egy valaki volt, méghozzá Tetsu személyében. Kimentem a folyosóra, s felhívtam. Csengett, csengett de nem vette fel. Már pont letettem volna, amikor végre vonalba került.
- Csak nem hiányzom?
- Segíts a gyerekekkel, Tetsu! Kérlek! Már engem is bokánharapott az egyik, mikor szidtam egy másikat...
- Az meg hogyan történt?- nevetett fel.- Máris indulok, ne aggódj.
- Szuper vagy, szeretlek, szia!
Azonban ahogy megbontottam a hívást, ki is ejtettem a kezemből a telefont. Fejem a pipacs színével versenyzett, olyan vörös lett. Nyeltem egy nagyot és csak reménykedni tudtam abban, hogy poénra veszi az egészet, ugyanis szinte biztos voltam abban, hogy neki nem tetszem. Ahogy picit megnyugodtam, visszamentem a termünkbe, de ami ott fogadott..
- Mi a...?
Minden szét volt szórva, a falakat pedig éppen zsírkrétával firkálták a gyerekek. Eddigi vörös színem lezuhant hulla fehérre. Nem hittem a szememnek. Egyszer helyettesítek, aztán tessék. Kész káosz az egész hely. A gyerekek ördögi vigyora pedig csak méginkább rezegtette a lécet a kiborulás felé. Gyakorlatilag elkezdtem írni a búcsúlevelem a többieknek, amikor Tetsu is bejött a terembe.
- Itt meg mi a pokol történt?- kérdezte idegesen a gyerekeket.
- Mi csak játszunk.- mosolygott egy kislány, s tovább tarkította a fehér falat.
- Mindenki leteszi ami a kezében van!
- És ha n-
- Azt mondtam, hogy mindenki, egytől-egyig leteszi azt, amit a kezében fog! Most!- nézett szét a társaságon szigorúan, mire a gyerekek szipogva letették a zsírkrétákat.- Most pedig gyerünk elpakolni! Mi ez a rendetlenség? De aztán gyorsan, mert elmondjuk az anyukátoknak, hogy mit csináltatok!
Ettől a szentbeszédtől és a fekete hajú fiú magabiztosságától, a gyerekek egyből pakolni kezdtek. Nem mertek felénk nézni, csak gyorsan mindent elraktak a helyére. Amíg pedig ők rendet csináltak, Tetsuro végig figyelte őket. Úgy viselkedett velük, mint ahogy a csapatával szokott. Nem tűrte az engedetlenséget, főleg, hogyha azt vele szemben mutatják.
- Most pedig irány rajzolni!- ahogy a kis lurkók pedig mentek csinálni, amit Tetsu kért tőlük, ő felém fordult, s tekintete egyből meglágyult.- Rendben van a bokád?- kuncogott halkan, s könyökével megbökött.
- Remekül.- mosolyodtam el.- Köszi, hogy jöttél, nem ment volna nélküled.- öleltem magamhoz szorosan.
- Ugyan, Mari-chan. Bármikor.- ölelt vissza jó szorosan, hogy a szuszt is majd' kinyomta belőlem. - Na de beszéljünk csak arról a bizonyos "Szeretlek, szia" dologról..- suttogta a fülembe, mire lefagytam.
- O-oh... Hát én... Én csak... M-mi barátok vagyunk és nyilván szeretem a barátaim... Ehehe..
- Hogyne. Mindjárt gondoltam.- nyomott puszit a fejem tetejére, majd elengedett.
Végül egész jól elvoltunk a gyerekekkel. Miután a többiek visszértek a sétáról már a falak is tiszták voltak, ugyanis együtt letakarítottuk. Aztán a kislányok nagyon rászálltak a hajamra, szóval fodrászosdit játszottunk. Tetsu pedig a fiúkkal játszott az autókkal. Imádnivaló volt, ahogyan visszament a végzős csapatkapitány egy kisfiúba.
- Arakawa-san, szereted azt a fiút?- kérdezte egy szőke picuri lányka, mikor észrevette, hogy Tetsut nézem.
- Tessék? De-dehogy.- mosolyodtam el piros fejjel.
- Csak mert szerintem ő szeret.
- Ezt meg ugyan honnan szedted?
- Mindig feléd néz. Szerintem szépnek la és aggódik az miatt, hogy levágjuk a hajad.- kuncogott, mire felnevettem.
- Bár igazad lenne, Törpicsek.- húztam az ölembe a vékonyka lányt, aki mosolyogva ölelt meg.
- Ugye sokszor jössz majd?
- Amikor csak tudok.- nyomta meg pisze, szeplőkkel borított orrát.
- Élje~n!- ölelt meg vigyorogva, mire kuncogva visszaöleltem.

~ Time Skip ~

Hozzánk, hazafelé sétáltunk Tetsuval. Mindkettőnk energiáit leszívták a gyerekek, így csendesen sétáltunk egymás mellett. Kellemes volt a csend, főleg a nagy hangzavar után. Már alig vártam, hogy hazaérjek és egy Aspirin után bedőlve az ágyamba, aludhassak egy nagyot. Ahogy megérkeztünk, már mentem is volna be a házba, de Tetsu megfogta a kezem, így visszanéztem rá.

- Mari-chan... Én is szeretlek.- mosolygott rám imádnivalóan.

-  Örülök.- öleltem meg.- Szia Tets-

- Szerelemből.- ahogy ezt kimondta, egyből belenéztem a szemeibe, miközben arcom ismételten homár cosplayt vett fel.

- M-mi?

- Szerelmes vagyok beléd. Már tavaly óta. Csak mindig halogattam, hogy bevalljam neked, hiszen olyan jóban voltál a srácokkal és-

- Na várjunk csak! Te, a nagy Tetsuro, féltél?

- Miért, én talán nem tehetem?

- De, persze. Csak meglepett. Mindig olyan magabiztos vagy és nem hagyod, hogy a többiek is féljenek egy meccs előtt. Meg te bízatod őket a csajozásra.

- De ők szerencsétlenek...- csóválta meg a fejét, mire felnevettem.- Szóval én nem leszek az és megkérdezem.. Lennél a barátnőm?- kihúzta magát, de bizonytalan volt. Mosolyogva átkaroltam a nyakát és bár még mindig vörös fejjel, de nyomtam egy puszit az orrára, s mélyen a szemeibe néztem.

- Örömmel.

- Akkor bemehetek? Túl messze lakom.- ölelte át derekam nagy kezeivel, mire felnevettem.

- Erre ment ki a játék?

- Nos.. Kettőt egy csapásra-  kacsintott.- Úgyhogy pihenhetek végre a szerelmemmel és lelkifurdalás és teketóriázás nélkül ölelhetlek magamhoz az ágyban és mindenhol.

- A fürdőben nem.

- Még, Cica. Még- húzott pimasz mosolyt ajkaira.