Anime one shots I. (Befejezett)

Orochimaru x Reader; Rég nem látott mosoly

Itt is az új rész petracska_the_weird kérésére, remélem tetszik ^^

Rengeteg emlék kötött egy bizonyos személyhez. A bátyám csapattársa, Orochimaru volt az, aki kis porbafingó koromban elrabolta a szívem. Jiraiya és társai ugyan 5 évvel voltak csak idősebbek nálam, mindig gyerekként kezeltek, az első pillanattól kezdve, ez pedig nagyon zavart. Nii-san ugyan imádott, de mindig parasztoskodott velem, ha Tsunade a közelében volt. Nem okoltam, tisztában voltam azzal, hogy tetszett neki a lány és így akarta megmutatni neki, hogy milyen erős. Csak kár, hogy a lányt teljesen hidegen hagyták az ilyen cselekedetei, inkább leállt vele veszekedni, hogy hagyjon engem békén és viselkedjen felelősség teljes testvérként. Ilyenkor volt mellettem Orochimaru. Nem tágított, sőt, azt is megengedte, hogy megöleljem és pityeregjek rajta. Talán ez volt az első indokom arra, hogy megszerettem.

Tekintve, hogy nem akartam ninjának tanulni, a szüleim nem erre specializálódó iskolába küldtek. De így is sokat lógtam a trió nyakában, s ők még csak nem is tudták, hogy mindezt egyetlen ember miatt csináltam. Meglettem volna én a bátyám nélkül is, de szerettem a fehér bőrű közelében lenni. És egy idő után jóban is lettem vele, elkezdtünk komolyabban beszélgetni, rengeteget nevetett a közelemben, néha csak kettesben is.

~~~

- [Név]?- nézett rám döbbenten, amikor egy nyári napon megleptem egy tölcsérnyi fagyival az otthonában.

- Vedd el, vagy elolvad teljesen.- mosolyogtam rá, s kezeibe nyomtam a hűsítőt, a sajátom meg körbe nyaltam, hogy ne csöpögjön le sehol.- Van kedved sétálni valamerre?

- Hát.. Tulajdonképpen tanultam..

- Jajj, az várhat! Gyere, kérlek.- pislogtam rá kérően, mire elmosolyodva felhorkantott.

- Legyen. De csak mert aranyosan kértél.- paskolta meg fejem, majd bement pár dologért. Nem tartott sokáig, mire kijött, de a szívem egyre gyorsabban vert. "Ez egy igazi randi lesz" gondoltam magamban, csak erre tudtam fókuszálni.- Hova szeretnél menni?- nézett rám, amint kijött.

- Mindegy igazából.. Mit szólsz a hegyekhez? A nagy Kage hegy teteje?

- Szép a kilátás, rendben.- egyezett bele bólintva, majd neki is indult. Bevárt, ha lemaradtam, de igyekeztem egy tempót felvenni vele.

~~~

Nagyot sóhajtva csuktam be a könyvem, majd feljegyeztem az oldalszámot, ahol tartottam, s elnyúltam az ágyamon. Évek, évtizedek teltek el azóta, hogy nem láttam a férfit, akit szerettem. Tudtam, hogy életben volt, csak azt nem, milyen körülmények között. Már együtt voltunk, mikor elment. Csak fogta magát, a cuccait is nálam hagyta, s reggeltől nem láttam többet. Felemésztett a hiánya, napról napra egyre kevesebb erőt éreztem magamban, úgy gondoltam, nincs értelme élnem, ha ő nem lehet velem. De erre persze csak rátett egy lapáttal az is, hogy nem volt kihez fordulnom. Barátaim nem igen voltak, a bátyám remete életmódot folytatott, Tsunade elitta az agyát is, s alig volt ideje, így körbeölelt a magány.

Magzatpózva húztam össze magam, miközben a takaróm magamhoz szorítottam. Utat engedtem a könnyeimnek, hagytam, hogy aznap sokadjára is kigördüljenek. Ki hitte volna, hogy idősebb létemre ennyire keserű életem lesz? A gyerekkori csillogás rég kiveszett a szemeimből, már csak túléltem. Mindig egy-egy napokat tűztem ki magam elé, hogy ha azokat átvészelem, közelebb vagyok a boldogság felé.

- Ahj...- sóhajtottam mélyet.- Inkább kiszellőztetem a fejem...

Összekapartam magam, elfogadható külsőt kreáltam magamnak, s elindultam. Nem is figyeltem, hogy merre mentem, csak sétáltam, amerre a lábam vitt engem. Így kötöttem ki az egyik erdő mélyén. Leültem egy kőre, s figyeltem a tájat, fent az elrepülő madarakat, a játékos kis állatkákat kik egymást kergették. Mellkasom összeszorult; mindegyiknek megvolt a párja, bezzeg nekem nem jutott ki a jóból.

- Mit csinálsz itt?- hallottam magam mögül egy felettébb ismerős hangot, így megfordultam, szinte majdnem kitörtem a gerincem is. Hiába voltam az 50 közelében, Tsunade fiatalitásából kijárt nekem is, azt mondta ennyi kijár nekem is, ha már a szerelmem, s a bátyám is magamra hagyott.

- O-Orochimaru?- hangom vékony volt, alig hittem a szememnek.

- Rég volt már, nemigaz... Kedvesem?- lassan lépkedett felém, én viszont teljesen lefagytam, s csak könnyekkel a szememben, az arcát figyeltem.- Na, mondj valamit. Olyan rég nem hallottam a hangod.- ahogy elém ért, jobb kezét arcomra simította, mire azonnal lehunytam szemeim, és megfogva kezét, tenyeréhez dörgölőztem, mint egy kismacska.- Csakúgy mint régen.- kuncogott fel, s hajamra simított.

- Hiányoztál..- suttogtam elcsukló hangon, mire csak mosolyogva kifújta levegőjét, majd kitárta karjait, így szorosan öleltem magamhoz.- Megint elhagysz majd?- néztem fel rá, s pár könnycsepp kigördült szemeimből, amit kedvesen elmosolyodva törölt le.

- Ha velem tartasz, nem. Nem kell, hogy a csapatom tagja légy, hogy harcolj. Elég, ha az oldalamon tudhatlak.

- Akkor... Veled maradhatok? Nem kell ismét elveszítenem téged? Nem kelek majd fel, rájőve, hogy ez egy újabb álom?

- Nem, velem maradhatsz.- döntötte homlokát az enyémnek, mire felsírva bújtam közelebb hozzá, teljes erőmmel magamhoz ölelve testét, amit viszonzott is, miközben hátam simogatta.- Te is hiányoztál, tudod?

- Tényleg?- kérdeztem fel sem nézve, szipogva.

- Hát persze. Te voltál az első és az utolsó ember, aki érdekelt engem, hogy hogyan érzi magát. Mindenki más hidegen hagyott, nem érdekelt, ha megsebesült... De a gondolat is kirázott, ha eszembe jutott, hogy veled bárki tett valamit.

- Én jól vagyok... Már jól..- motyogtam alig hallhatóan mellkasába, mire éreztem, hogy puszit nyomott fejem tetejére, ez pedig mosolygásra késztetett.- Mindenki szörnyetegként emleget... De tudod... Én tudom, hogy ez nem igaz. Kicsit sem vagy szörnyeteg.

- Köszönöm. Azt is, hogy kitartottál mellettem. Örülök, hogy nem házasodtál meg, vagy lettek gyerekeid.

- Honnan tudod, hogy nincs így?

- Vannak információ forrásaim, legyen elég ennyi.- kuncogott fel, mire halkan én is követtem példáját.

- És akkor? Most mi lesz?- néztem szemeibe, de el nem engedtem volna az Istenért sem.- Hova megyünk?

- Majd megtudod. Készen állsz árulónak állni, s itthagyni Konohát?- tűrt fülem mögé egy kósza tincset.

- Igen. Érted bármit.- bólintottam, mire mosolyogva megcsókolt, amit természetesen viszonoztam. Megannyi év után újra boldognak éreztem magam. A legrosszabb helyre is képes lettem volna követni őt, mert mellette nem éreztem veszélyben magam.

- Örömmel hallom. Akkor... Indulás.- tolt el kissé, s kézen fogva elindult velem. Csakúgy, mint a régi időkben, most is igyekeztem tartani az iramot, el sem engedve meleg kezét. Féltem, hogy ha elengedem, az egészről kiderül majd, hogy álmodtam csak. Ki akartam élvezni minden pillanatot. Meséltem neki arról, hogy mi is történt velem ennyi időn belül, s párszor sikerült is megnevetettnem vele. Egy ilyen alkalomkor megálltam, így ő is abbahagyta a sétát, s érdeklődve nézett rám.- Mi az?- nézett rám mosolyogva.

- Szeretem, amikor mosolyogsz és nevetsz..- mosolyogtam rá szerelmesen.- Jó hallani és látni.

- Nos, csak élvezheted a szívből jövő nevetésem, Kedvesem. Örülök, hogy boldoggá tesz, [Név].- húzott magához gyengéden fejemnél fogva, s puszit lehelt homlokomra.

- Te teszel boldoggá.- mosolyogtam rá, mire ajkai csak feljebb görbültek, s halvány pír is megjelent orcáján. Melengető érzés volt belegondolni, hogy rajtam kívül soha senki nem látta még ezt az oldalát. Emiatt éreztem magam különlegesnek. Miatta.