Anime one shots I. (Befejezett)

Zabuza Momochi x Haku Yuki; Enyém vagy

gucsi_teve kérésére itt is az új rész, remélem tetszik ^^ Bocsi, hogy ennyit kellett várnod, remélem azért nem lett olyan rossz és kárpótol 😅

↬↬↬↬↬Haku szemszöge↫↫↫↫↫

Vannak dolgok, amikről az ember nem tehet. Ilyen például a haja vagy a szemszíne, a bőrszíne, a neme, a szexualitása, a hovatartozása. A legtöbb ember mégis legfőképp ezekből ítéli meg a másikat, néha helyesen, néha viszont tévesen. Nincs számomra undorítóbb, mint ha valakit azért utálnak, szekálnak, közösítenek ki, amiről nem tehet. Ha nem felelsz meg a bemagolt társadalmi normának, mindenki selejtként tekint majd rád, szerencsés esetben pár kivétellel. Az emberek a legnagyobb szörnyek tudnak lenni, ők azok, akiktől félni kell, nem az ágy alatt ingyen élő démonoktól, a szellemektől.

A biológiai szüleim meghaltak, így egy másik családhoz kerültem, akik örökbe fogadtak mikor 4 éves voltam. Na most, a nevelő, avagy mostoha szülőkből két fajta létezik:

Az egyik a kedves, odaadó és szerető. Ők a legjobbak, akik sajátjukként szeretnek, akik mindent megtesznek érted, hogy boldog és teljes életet élj. Felelősség teljes szülők, tudják, hogy mi káros, illetve mi használ a gyereknek. Kellőképp szigorúak, de szinte lehetetlen utálni őket.

Aztán ott van a másik fajta.. A ketteske. Ő szarik a fejedre, ha pedig varázslatos módon mégsem, akkor is csak baszogat. Kiskorodban még kis kedves és aranyos, de ahogy egyre idősebb leszel, úgy hagy lépésenként magadra. Ha könyörögsz neki, akkor sem teszi meg, akármilyen apróságról is legyen szó. Ők nevelik a legjobb maszkot viselő embereket, akik a legtökéletesebbre fejlesztették a hazugságokat.

Kettőt találhattok, hogy melyiket kaptam meg én.

- NEM ÉRDEKEL, A FIAM VAGY!- csattant pofon az arcomon, melyen már patakokban folytak a könnyek. Nevelő anyám teljesen kikelt magából, ahogy a férje is alig bírt magával.- Nem így neveltünk!- böködte a mellkasam hegyes körmével, miközben szinte köpte a szavakat, villámokat szóró szemeit pedig az enyémbe fúrta.- Nem egy kibaszott genetikai csődöt kértem attól a cseszett árvaháztól!

- Nem én tehetek róla, hogy rossz kölyköt választottatok!- vágtam vissza, mire a nagydarab, kigyúrt férje megfogta a hajam és megtépte, mire nyikkanva kaptam fejemhez.

- Hogy beszélsz te az anyáddal, büdös kölyök?

- Ő nem az anyám!- zokogtam, mire a földhöz vágott.

- Tényleg nem... Visszadugunk szépen abba a szaros házba, nem kellesz te nekünk. Fiút akartunk, nem egy buzit, aki lánynak gondolja magát, mert nem kap elég figyelmet és egy rinyáló, önsajnáltatós is takony!

Akkor magamra hagytak. Engem, aki teljesen összetört, dehát nem is számítottam túlságosan más reakcióra. Nem kellett volna elmondanom nekik, hogy rossz testben élek, ahogy azt sem, hogy a srác, akivel naponta beszélünk és találkozunk, már jóval több számomra, mint egy sima barát. Sírástól vörös és égő szemekkel tápászkodtam fel nagy nehezen, majd szipogva és hüppögve sétáltam a fürdőbe, ahol rendbe szedtem és kisírtam magam, így -habár összetörve belül- mosollyal arcomon indultam párom háza felé. Mivel volt kulcsom a hatalmas kertes házhoz, így könnyűszerrel bejutottam a beltérbe, ahol csend honolt. Cipőm levettem, s neki indultam megkeresni a tőlem 11 évvel idősebb férfit.

Körbe jártam az egész házat, de sehol nem találtam. Szomorú sóhajjal kukkantottam a hűtőjébe, de az szinte üres volt. Korgó gyomorral feküdtem le a kanapéjára, majd bekapcsoltam a hatalmas, szinte már papír vékony TV-t, s elkezdtem nézni valami ócska sorozatot. Eltelt nagyjából fél óra, mikor kulcs zörgésre figyeltem fel.