Anime one shots I. (Befejezett)

Ken Kaneki x Reader; Ismeretlen ismerős

Egyedül nevelem 2 éves kislányom, [Gyerek Neve]-t. Mindent megteszek érte, hogy pótolni tudjam apját, aki elhagyott minket és valószínű nem is emlékszik ránk.

A kislányom a szemem fénye, ő hoz világosságot mindennapjaimba.

[Teljes Név] vagyok, avagy ahogy S rangú ghoulként ismernek, [Ghoul Név].

Akaratlanul is eszembe jut volt férjem, mert igen, mi házasok vagyunk... vagy hát voltunk.

A ház majdnem minden szobájában vannak közös képeink vagy olyan ahol ő szerepel. Meg mióta nincs jelen a napjaimban [Gyerek neve]-val/vel is egy csomó kép lóg a falon.

- Mit szeretne enni az én kis csöppségem?- guggoltam le kislányom elé, aki éppen valamit rajzolgatott.

- Polipot, mami!- nézett rám csillogó szemekkel.

- Zöldségkörettel jó lesz Angyalom?- simítottam végig pofiján. Majdnem mindenben apjára ütött.

Fekete haja, mosolya, nevetése és viselkedése is olyan mint neki. Csoda, hogy egyáltalán túléltem a szülést hiszen hiába volt Kaneki félig ghoul így is halálhoz közeli állapottal szültem meg ezt a földre szállt angyalt.

Fél ghoul lett belőle, így emberi étel fogyasztása nem okoz neki különösebb gondot. Legalábbis még, később már az lesz, tekintve, hogy Kaneki sem bírta az emberi kosztot.

- Elkíséred a mamát a boltba?

- Igen, igen, szabad mami? Tényleg mehetek?

- Persze, Pöttöm!- kuncogtam lelkesedésén. - Anya még átöltözik aztán vesszük a cipőnket és megyünk vásárolni, rendben?- álltam fel, mire az apróság csak hevesen bólogatott.

Bementem a szobámba ahol átvettem a pizsamám egy világoskék egyberuhával ami természetesen nem a testhez simuló fajta hanem a lenge. Hajam egy kontyba felkötöttem és már vettük is a cipőinket.

Nyugodtan sétálgattunk az egyik kedvenc nagyáruházamban mikor megpillantottam valakit.

Nem voltam biztos benne, hogy ŐT látom szóval inkább nézelődtem tovább.

- Mami, mami! Kaphatok olyat?- húzogatta meg kezem [Gyerek Név].

- Persze, szívem tedd csak a kocsiba.- mosolyogtam rá kedvesen.

- Aranyos kislány.- szólalt meg a férfi. Nem.. ez Ő volt.

- O-oh köszönöm.

- Hogy hívják?

- [Gyerek Név] Kaneki.- mondtam ki végül Ken családnevét.

- ..Kane..ki?- kérdezett vissza zavartan. Mintha valami eszébe jutott volna.

- Igen. Nem akartam megváltoztatni elvégre mégiscsak az apja után kapta. Oh, egyébként [Teljes Név] vagyok.- nyújtottam kezem mosolyogva.

- Haise Sasaki, örülök a találkozásnak.- fogadta el a gesztust és kezet fogtunk. Mikor mosolyogva belenéztem szemeibe azok nagyra nyíltak és pupillája kitágult.

- Mama, ki a bácsi?- tette be a kocsiba a cukorkás zacskót.

- Oh ő... az ap- vagyis csak egy nagyon kedves férfi. [Beceneve a kicsinek], köszönj szépen Haise-sannak.

- Szia bácsi, én [Neve] vagyok.- mosolygott fel Haise-ra, aki leguggolt elé és megsimogatta a buksiját.

- Én Haise vagyok.- mosolygott.

- Anyu, miért hasonlít apura?- nézett rám, mire a szívem összeszorult.

- N-nem tudom kislányom.

- Miért nem látom sose apát?- gyűltek könnyek szemébe. De nem csak neki, az én szemem is párásodni kezdett.

- Ahj, gyere ide Kincsem!- öleltem magamhoz kislányom.- Apu nagyon szeret téged, neki is biztosan hiányzol. Te vagy az ő szeme fénye. Ahogy ő mondta, "A mosolyod felmelegíti a lelkem, mindig maradj ilyen vidám".

- Hiányzik apa..- sírt fel.

- Sshhh, nekem is hidd el. Majd egy szép napon ismét felbukkan.- emeltem fel.- Sajnálom, hogyha esetleg kínos helyzetbe hozott ezzel.- mosolyogtam szomorúan.

Örülök, hogy újra láttalak, Szerelmem! Ismét elválnak útjaink..

- [Beceneved]..?- motyogta maga elé, majd rám kapta tekintetét.

- I-igen? Így csak egy ember hívott...- néztem mélyen szemébe. Te.

- A-azt hiszem valami... valami rémlik... Te vagy, [A becenév ahogy csak ő hívott]?

- Honnan..? Ken..? Kaneki, te-te vagy?- folytak könnyeim megállíthatatlanul. Haja visszaváltozott feketére, tudtam.. visszatért.

- [Név]..? [NÉV].. ! Annyira...annyira sajnálom..!- gyorsan leraktam időközben lenyugodott kislányunkat így át tudott ölelni.

- Ken.. Annyira hiányoztál!- sírtam szorosan kapaszkodva ingébe. Bevallom, azt hittem álmodok. Hogy ezután felkelek és az egész meg sem történt.

- Te is nekem, Szívem! Soha, soha de soha többet nem hagylak el titeket! Ígérem!- tolt el kissé magától, hogy szemembe tudjon nézni. Barna szeméből potyogtak a könnyek, akárcsak az enyémből.

Megcsókolt. Annyi év után ismét éreztem azt a bizsergető érzést a hasamban.

Valóban úgy csókolt. Éreztem benne mindent. Hogy újra boldog, hogy rám talált és a kicsire, hogy mennyire szeret engem és mindent.

- Szeretlek..- motyogtam letörölve könnyeit.

- Én is téged, elmondhatatlanul!- mosolygott.

- Anya.. Anya miért adtál puszit a bácsinak? És miért sírtok?- értetlenkedett a kis pöttöm, mire mindketten kuncogtunk.

Ken felvette kislányát.

- Kezdjük újra, rendben apróság? Az én nevem Ken Kaneki, és én vagyok az apukád.

[Kislány Neve] szemei kitágultak majd rám nézett.

- Anyu, ő tényleg apa?

- Bizony életem, ő apa.- mosolyogtam, mire a kis tökfilkó boldogan borult apja nyakába.

- Hiányoztál Kis Virágszálam!- mosolygott Ken, miközben szorosan ölelte két éves gyerekét.- És te is!- húzott közelebb magához derekamnál fogva és egy újabb csókot lehelt ajkaimra.

Mostantól minden jobb lesz! Ismét együtt a család, és együtt is marad!