Anime one shots I. (Befejezett)

Ciel Phantomhive x Reader; Cirkusz

Hitomi_Yuki kérésére megérkezett ez a rész is, remélem tetszik^^ Az ihletet a(z) "A legnagyobb showman" című film adta. Egyszerűen beleszerettem *-* Ha esetleg még valaki nem látta, nagyon ajánlom, mes-te-ri munka hölgyeim és uraim. Oh és ebben a részben Ciel sokkal mosolygósabb, ne lepődjön meg senki xD

A számkivetettek közé tartoztam. Azok közé az emberek közé, akik mások voltak, mint a megszokott, nagy többség. A saját családom is szégyellt, mutatkozni nem igazán mutatkoztak velem. Már kicsi korom óta ez ment. Megbámultak, kigúnyoltak, nevettek rajtam és bántottak. Pedig ha az emberek nyitott szemmel és elmével járnának, mindenki rájöhetne, hogy a "más" jelző, nem feltétlenül egyezik meg a "rossz" jelzővel. Mindenkiben van valami egyedi, valami különleges, valami szép. Ha minden ugyanolyan lenne... Valljuk be, unalmas egy életünk lenne. Minden megszokott, monoton. Ki vágyik ilyesmire? Hát nem én.

Külsőm kissé eltér másokétól. Homlokomon két piciny szarv foglal helyet, szemeim egésze fekete. Bőröm sápadt, hiszen nap alig ér, úgy takargattak. Valamint szerte a testemen szeplők helyezkednek el. Hajam [hajstílus; pl egyenes, göndör, hosszú, rövid], de mindig kiengedve hordom. Apró masnis csattokkal díszítettem mindig is, legalább attól szerethetőbbnek gondoltam magam. Habár másokkal ellentétben én sosem láttam magam csúnyának. Mindig is menőnek és szépnek tartottam azt a kinézetet, amellyel a sors megáldott.

Mikor még 12 éves voltam, egyedül sétáltam az utcákon.  Kezemben fonott kosár díszelgett, mely megpakolva volt mindenféle finomsággal, amely a szüleimnek kellett. Viszont mindenfelé, szerte a poros utcákon, plakátokat találtam. Olyan különcökkel, mint amilyen én is voltam. Kiket a társadalom kiszorított. Nem is gondolkodtam, csak mentem, amerre a plakáton láttam. A jegypénztárnál megkocogtattam az ablaküveget, mire egy morcos férfi nézett rám.

- Mit adhatok, kislány?- kérdezte kedvesen. Azt hiszem nekem is meg kéne tanulnom, hogy nem külsőről ítéljük meg az emberi természetet.

- Csatlakozhatok?- fejemről lehúztam a kendőt, s úgy néztem az úrra, aki kissé meghökkent ugyan, de bólintott.

- Menj be, az öltöző részleg balra lesz. Valószínűnek tartom, hogy ott találod majd a főnököt.

- Köszönöm uram.- hajoltam meg. Fülemig ért a vigyor, úgy siettem be oda, ahová mondta. 

Ahogy beértem, minden tekintet rám szegeződött. Nagyon sok fajta ember volt ott. Volt óriás, aprócska ember, nagyon duci, albínó, sziámi ikrek is voltak és még sokan mások. Mind érdeklődve néztek rám, de én csak megtorpanva, megbabonázva néztem meg magamnak mindegyiket. Nem bírtam betelni a látvánnyal, olyan jó érzés fogott el. Mintha haza értem volna.

- Jól van emberek, irány próbá-- jött le az emeletről, egy lépcsőn, egy férfi. Azonban ahogy meglátott, elhallgatott. Majd egy kedves mosollyal arcán odajött hozzám és leguggolva elém, megsimogatta a kobakom.- Miben segíthetek, Tökmag?- kérdezte szelíden.

- Csatlakozni akarok!- mosolyogtam boldogan.- Különc vagyok, akárcsak ők!- mutattam a tömegre, akik mindegyike megmosolyogta a mondandóm.

- Mit tudsz?- állt fel a férfi.

- Hát... Otthon szoktam énekelni meg tanultam hegedülni is.

- Hagy halljalak!- lelkesült fel az úriember. Le sem tagadhatta volna, hogy lázba hozta a dolog, hogy új embert vehet fel.

Vettem egy mély levegőt, majd lehunyva a szemeim fújtam azt ki. Ujjaim összefontam, hiszen nagyon izgultam. Majd nekikezdtem. A nővérem volt az egyedüli aki nem tartott tőlem, még a családomból is, így minden éjjel altatót énekelt, már egész kicsi koromtól kezdve. A dal megtanított kiállni magamért és elfogadni magam. Megmutatta, hogy a gonoszságban is vannak jó dolgok, ahogy azt is, hogy a világ kegyetlen. És, hogy sose feledjem el, hogy mindig lesz ki mellettem áll majd, bármi is történjen, sose leszek egyedül. Így hát nekikezdtem ennek a dalnak. Hagytam, hogy szálljanak kifelé a hangok a torkomból. Magam elé képzeltem a nővérem, miközben velem énekli ezt a dalt. És ez megnyugtatott. Nagyon is.

Ahogy befejeztem, a valóságba a tapsvihar és éljenzés zökkentett vissza. Fütyültek és tapsoltak az emberek. A férfi bemutatkozott, majd kezet rázva velem üdvözölt a családban. Ezek után minden taggal beszélgettem kicsit és megbeszéltük, hogy az aznapi fellépésre elmegyek és én leszek az utolsó fellépő. Megígérték, hogyha nem merném kiengedni a hangom nagyközönség előtt, akkor majd segítenek és kijönnek hozzám énekelni, hisz nagyon fülbemászó a dalom.

Így is lett. Anyámékat valahogyan sikerült rávennem, hogy elmenjünk az előadásra. Szépen kiöltöztünk, kicsípte magát mindenki. Még engem is kicsinosítgattak, bár igaz, hogy nagy részben a nővérem keze volt a dologban. Mire odaértünk én leszakadtam tőlük, egyenest a fellépőkhöz, akik nagy mosollyal és boldogan üdvözöltek. Rám hagyták, hogy miben megyek majd ki, hisz ez az első fellépésem és csak ma vettek be, szóval nem tudtak még nekem saját ruhát csináltatni. 

Ahogy megkezdődött az előadás, leültem egy szénabálára és onnan néztem az előadást. Elképesztő jó volt, minden másodpercét megbabonázott tekintettel és kalapáló szívvel néztem végig. Aztán én következtem. Konrad úr felvezetett, majd minden fény rám szegeződött szinte, ahogy a fellépő tér közepére siettem. Végignéztem a tömegen, aholis az első sorban megláttam egy talán velem egyidős fiút. Fekete haja volt és kék szeme. Jobb szeme egy szemkötővel volt eltakarva. Csinos, tipikusan előkelői ruhát viselt, arcáról alig lehetett bármiféle érzelmet leolvasni. Azonban engem megfogott ott és akkor. A lélegzetem is elállt, olyan gyönyörű volt. Végül összeszedtem magam és hangosan, gyomorból énekelve kezdtem neki a dalnak. Teljes odaadással énekeltem, minden érzelmet beleadva. Minden fájdalmat és keserédes pillanatot, minden csalódást, ugyanakkor minden aprócska boldog pillanatot, a csendes perceket, a nevetéseket és az átvirrasztott éjszakákat, mikor a nővérem olvasott nekem és babáztunk.

Ahogy befejeztem, mindenki állva tapsolt, fütyült, ujjongott és kiáltozott. Mosolyogva. Még az a fiú is. Egyenesen rám, a szemeimbe nézett, mibe beleremegett a gyomrom. Arcom kipirult és egyre csak azt éreztem, hogy meg szeretném ismerni. Talán jó barátok lehetnénk, vagy valami.

Kijöttek a többiek is a porondra, együtt meghajoltunk, majd visszamentünk az öltözői részhez. Mindenki megdicsért és gratulált, amit nagy örömmel fogadtam. És ekkor lépett be az öltözőbe Ő. Kezében sétapálca, ajkán szelíd, halvány mosoly. Egyenest felém tartott, majd megállt előttem és szélesebben elmosolyodva nyújtotta felém a kezét.

- Ciel Phantomhive vagyok.- mutatkozott be illedelmesen.

- [Teljes Név]. Örvendek a találkozásnak.- fogtam meg a kezét, mire kézfejemre csókolt.

- Elképesztő voltál a színpadon. Nem szokásom másokat dicsérni, de te nagyon is megérdemled. Elkápráztattál a hangoddal és...

- És?- néztem rá mosolyogva, érdeklődve.

- Igazán...

- Hm?

- Különleges vagy. Egyszerűen... Káprázatos..- az, ahogy végig nézett rajtam, teljesen elvette az eszem. Arcom vörösbe váltott át, testem átjárta valami kellemes meleg. Ez volt szinte az első, hogy valaki idegen mondja ezeket nekem.- Szívesen látnálak néhanapján a birtokomon. Nincs messze, ott is felléphetnél. Angyali hangod van és biztos vagyok benne, hogy mindenkit lenyűgöznél.

- B-biztosan?

- Hogyne!- mosolygott.- Gyönyörű vagy és a hangod tényleg egy angyaléval vetekszik!

- O-oh...- ha lehet, még az addiginál is jobban elpirultam. A fiú, pontosítva Ciel, kezembe adott egy névjegy kártyát. Vagy valami olyasmit. Majd meghajolva elköszönt és távozott. Ahogy pedig néztem az egyre távolodó alakját, tudtam, már akkor eldöntöttem, hogy mindenképp találkozni fogok vele. Egyszerűen muszájnak éreztem. Húzott felé a szívem.